Élménypulzus

Októberi filmajánló

Nézzétek meg A néma forradalmat!

2018. október 15. - Konika

Itt az ősz, egyre több jó film kerül a mozikba, ráadásul könnyű elveszni a kínálatban. Megpróbálok segíteni: ezekből válogassatok!

 

A néma forradalom (8,5)

A miskolci Cinefesten láttam, nekem egyértelműen a kedvenc filmem volt, és ledöbbentem, hogy valaki azt mesélte, most látta az egyik budapesti moziban és összesen öten ültek be rá. Öten!!!!! Hogy lehet ez? Muszáj nekem is újra felhívni rá a figyelmet, mert a címe nem túl hívogató.

Már Miskolcon is azt éreztem, hogy nem kapott elég jó marketinget a film, én magam is kicsit úgy ültem be rá, hogy felkészültem egy unalmas, nem éppen érdekfeszítő mozira, aztán olyat láttam, ami zsigerekig hatolt, és megríkatott. Az a pár ismerősöm, aki eddig megnézte, mind nagyon erősen reagált a filmre:

  • haza kell mennem, most nem tudok társaságban lenni, nekem ezt emésztenem kell
  • még mindig remeg a gyomrom a film hatására
  • mindenképpen látnom kell még egyszer

Ahogy a korábbi kritikámban is írtam, nem tökéletes film, de közel jár hozzá, nagyon mélyen tudja érinteni a szívünket. Valahol furcsa, hogy egy német film kell ahhoz, hogy az 56-os eseményeket, a szocializmust, a kivándorlást mind újra átgondoljuk, és meghasadjon a szívünk a forradalmunkért, de a mellettünk kiálló kelet-német diákokért is. Tökéletes program az október 23-i hétvégére! (Főleg művészmozikban, de néhány Cinema Cityben is adják)

 

 

A bűnös (8)

Szintén Miskolcon láttam, ráadásul ez a film nyerte a fesztivál fődíját is, nálam ott a top 3-ban volt. Ezt is meg lehet már nézni, de ennél a filmnél is aggódom, hogy nincs meg a kellő reklám, a kellő visszhang és ezért nem jut el sok nézőhöz.

A dán thriller elsőre nem tűnik izgalmasnak: a 112-es segélyhívóra érkező hívásokat fogadja egy rendőr, amikor az egyik hívásnál kiderül, hogy valódi vészhelyzet van, egy nőt elraboltak, és ő ott, a telefon túlsó végén próbálja megoldani az ügyet, próbál segíteni. Tényleg nincs más helyszín, csak a segélyhívó központ, minden eseményt kizárólag a hívásokon keresztül ismerünk meg. És ezzel együtt nagyon is érdekfeszítő a film!

Tessék megnézni!!!! Ezt úgy látom, csak a művészmozikban találjátok meg egyelőre (hivatalos bemutató okt. 25.).

Meztelen Juliet (7,5)

Ha az előző két film túl komor-komoly neked, akkor válassz egy könnyed romantikus vígjátékot, de azt is a jobbak közül! A meztelen Juliet élvezhető, könnyed, lehet rajta nevetni, nem böfögős-káromkodós poénokkal akar megvenni, intelligens, sziporkázó.

Talán nem meglepő, hogy ezt is a Cinefesten láttam, itt írtam is róla. Kifejezetten sok helyen adják még a mozik.

 

Keresés (7,5)

Érdekes nyomozás, amelyet egy laptop képernyője előtt izgulhatunk végig: a tinédzser lány eltűnése után a keresésben aktívan részt vesz a lány apja, aki elsősorban a lány otthon felejtett laptopja segítségével igyekszik minél többet megtudni az eltűnés körülményeiről.

Mindeközben szembesülünk a ténnyel, hogy az életünket már a világhálón éljük, hogy a szüleink nem is ismernek minket valójában, és hogy igenis lehet borzasztóan izgalmas egy film, ami szinte 100%-ig egy monitor előtt játszódik. Erre tart a világ.

Izgalmas, megdöbbentő fordulattal a végén, érdemes belevágni, ha egy különleges thrillerre vágysz.

 

Csuklyások (7,5)

Tényleg ritkán van olyan, hogy a miskolci fesztivál filmjei közül ilyen sokat lehet látni néhány héttel később a mozikban is, de Spike Lee filmje is ide tartozik. Nekem furcsa kettős érzésem volt ezzel a filmmel kapcsolatban: több szempontból nagyon erős alkotás, nagyon komoly témát feszeget (rasszizmus), ugyanakkor sokszor mindez humoros formába lett öltve, ami már erősen ízlés kérdése, hogy kinek jön be és kinek nem.

Nekem többször nem, ugyanakkor még így is egész jó pontszámot adtam neki, így bátran lehet vele próbálkozni. Azért érdekesen hangzik a fekete rendőr története, aki beépül a ku-klux-klánba… Ha még szereted azt is, ha kicsit Tarantinosra veszik a rendezést, tuti bejön majd.

 

Csillag születik (6,5)

Ugyan az előző filmekhez képest jóval kevesebb pontszámra értékeltem, azért nem tagadom, hogy sokaknak nagyon is tetszhet ez a film. Lady Gaga első filmszerepe, amiben egy ismeretlen énekeslányt formál meg, akit egyik napról a másikra felfedez egy híres rocksztár, Bradly Cooper. Nekem kicsit csöpögős a film, ugyanakkor ha romantikára és jó zenékre vágysz, és a fent említett filmek közül egyik sem keltette fel az érdeklődésedet (na ne már!!!), akkor nézd meg ezt, sok helyen adják.

 

 

És én mit nézzek?

Jó szívvel csak azt ajánlhatom nektek, amit már én is láttam, és a fenti filmek mind olyanok voltak.

Látatlanban csak azt tudom elmondani, mire vagyok kíváncsi, mi az, amire még esetleg a hónap folyamán elmennék moziba: magyar filmek közül ilyen a Nyitva és a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod, a külföldi filmek közül pedig az Egy kis szívesség – bár ez utóbbitól nagyon tartok.

Októberi mozizásra fel!

 

Csillag születik

Naná - a tündérmesékben

Tudom, hogy ez a film egy remake, és ez talán már a negyedik feldolgozása - legutóbb a 70-es években készült el Barbara Streisand főszereplésével - ám én teljesen szűznézőként ültem be rá a moziba, egyik korábbit sem láttam. Azonnal fel is vetődik a kérdés, hogy mi értelme van bizonyos történeteket újra és újra feldolgozni? Például az, hogy akármilyen sikeres volt egy film 30-40 évvel ezelőtt, a mai fiatalok nem biztos, hogy látták, vagy akár ajánlásra is szívesen megnéznék. Másrészt, ha az a remake tud újat mutatni, új közegbe, új korba ágyazni a történetet, akkor miért ne? Végül is én is szívesen megnézem akár a Hamletet is ötévente, ha a rendezésben, a körítésben tudnak nekem újat mutatni (pl. az Örkény Színház változatát nagyon ajánlom!).

Szóval igen: csinálják meg, és legyen jó! Ez jó lett-e? Ebben már sokkal bizonytalanabb vagyok: sok helyen kiáltanak Oscar díjat, én azért azt mondanám, hogy annyira azért nem ájultam el, a 10-es skálámon 6,5 pontot ér, ami nem üti nálam meg az igazán jó filmek szintjét, de nézhető és élvezhető, sokakat megérinthet. Mi lehet szerintem esélyes Oscarra? Talán a film zenéje, az ugyanis tényleg jól szól, Lady Gaga hozza a magabiztos, pontos éneklést, Bradly Cooperen pedig meglepődünk, hogy nahát: ő is így tud énekelni? Szóval a zenéért nem sajnálom az Oscart, a film maga viszont nekem több szempontból csalódást okozott.

Annak ellenére, hogy átélhető és átérezhető a story. Nekem különösen betalált az eleje, hiszen nagyon-nagyon régen én is erről álmodoztam, hogy valaki észrevesz, és híres énekest csinál belőlem - itt a filmben a híres jóképű zenész egy kicsi bárban meglát egy tehetséges fiatal lányt, akit már másnap magánrepülőn vitet maga után egy koncertjére, sőt, azonnal fel is hívja énekelni a színpadra, a lány befut, híres lesz, ők meg szerelmesek, és boldogan élnek, amíg… Na jó, a vége nem ez, viszont a film első fele tényleg felér egy Disney mesével. Sok fiatal lány álmodozik erről 10-16 éves koráig, hogy jön majd a nagy ő, aki ráadásul nem csak szerelmes lesz belé, de fel is fedezi őt. Ha nem zavarna bele a filmbe néhány egyéb tényező, tényleg nem érteném, miért nem a Disney készítette el ezt a remake-et. Emiatt az én ízlésemnek túl nyálas lett az egész.

Problémák pedig adódnak ebben a mesében, hiszen a férfi alkoholista, a karrierje pedig egyenesen arányosan ível lefelé, ahogy a lányé felfelé. Valamiért nekem apró lyukakkal volt tele a történet alakulása: úgy éreztem pont a szerelmük nincs eléggé megalapozva, hiszen akkor túllendülnének a problémákon. Vagy pedig a problémák nincsenek eléggé kifejtve, hogy érthessük, miért nőnek azok nagyobbra a szerelmüknél. Vagy mindkettő egyszerre.

Engem nagy lámpalázasként azért az is zavart, hogy a lány is elvileg az volt, de egy varázsütésre eltűnik belőle a félelem - én, aki évekig dolgoztam ezen színpadon, ezt sem tudom elhinni. És hogy az egész zeneipar így működne, ahogy itt, azt sem. 

Egy szó mint száz: a film első felét élveztem a maga tinilányos álmodozós módján, a második felére viszont lyukasnak éreztem az egészet. A végét pedig úgy is kitaláltam jó előre, hogy nem láttam a korábbi változatokat. Ültem a moziban, kicsit kislánynak éreztem magam, kicsit túl meseszerűnek az egészet, amiben a tragédiák nem voltak eléggé megalapozva. Tinilányoknak, álmodozóknak, sírni vágyóknak ajánlanám.

A zenék viszont tényleg jók voltak. Kifejezetten. Hallgassátok a soundtracket, az megéri.

6,5 pont

 

 

 

Végállomás: esküvő

 

Winona Ryder és Keanu Reeves.

Kinek mi jut eszébe e két név hallatán? Lássuk a gyors asszociációkat: 

Winona

  • Stranger Things
  • bolti lopás
  • Sellők
  • nagy barna szemek

Keanu

  • Mátrix
  • John Wick
  • Ted és Bill haláli túrája
  • kicsi barna szemek

Csak nagyon sokára jutna eszembe az is, hogy egyébként ők közösen is szerepeltek több filmben, például Coppola Drakula mozijában… Mikor is??? 1992???

Anyám. Öreg vagyok. Láttam azt a filmet (igaz, nem 92-ben, jóval később, de akkor is!) Ki látta még?

Hogy miért foglalkoztatott a Végállomás: esküvő című film kapcsán engem is elsősorban a két főszereplő?

Nyilván azért, mert mindenhol velük próbálják meg eladni a filmet. Ez egyébként érthető, mert meg nem néznék egy olyan alkotást, amiben végig csak két ember beszél folyamatosan (rajtuk kívül sokan vannak még a színen, hiszen egy esküvőn járunk, de a többiek mindig csak a háttérben jelennek meg, arcok sem nagyon társulnak hozzájuk). Ha két ismeretlen színész tenné ugyanezt, jóval esélytelenebb lenne, hogy bárki is kíváncsi legyen rájuk. Így azért bátrabban vághatunk bele a filmbe.

Két főhősük ugyanarra az esküvőre hivatalos (vidéki, egész hétvégés buli), ám ők tipikusan azok, akiket csak illendőségből hívtak meg, valójában a násznép annak örült volna, ha el sem fogadják a meghívást. Elég mogorva, maguknak való személyiségek, megvannak a saját sérelmeik, egyszóval reménytelen esetnek tűnnek. Ám egymás mellett utaznak a repülőn, egymás melletti szobákat kapnak a szállodában, egymás mellé ültetik őket az asztalnál. Mit tehetnének?

Beszélgetnek.

Beszélgetnek.

Beszélgetnek.

Van-e remény akkor mégis számukra? Hogy érdemes-e megnézni a filmet, mi sül ki ebből? Szórakoztató-e a film?

Bármilyen meglepő, a válasz mindenre az, hogy igen.

A párbeszédek kifejezetten jól vannak megírva, ami felüdülés a mostanában oly sokszor hallott bugyuta filmes beszélgetésekhez képet. Itt van szócsata, replikázás, poénok. (Jó, jó, nem állítom, hogy minden poén a helyén van, de egyébként a többségét lehet élvezni).

Történik-e azért a beszélgetésen túl is valami? Látunk legalább egy kis jellemfejlődést? Igen és igen. Még ha a történések kiszámíthatóak is, és nagy meglepetések, fordulatok nincsenek, még ha a jellemfejlődés csak kettejük között érzékelhető is (mások szemében valószínűleg mit sem változtak), azért mégis csak kellemes csalódással állhatunk fel a moziszékből.

Ajánlani óvatosan ajánlom: csak ha vevő vagy arra, hogy párbeszédeken és nem akciókon alapszik egy film, és Winona vagy Keanu rajongó vagy.

Pontszám: 7

Utóhatás: talán megnézem valamelyik régi filmjüket...

 

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 9. napjáról

és a hivatalos nyertesek

Szombaton elérkezett az utolsó olyan nap, amikor még filmeket lehetett nézni a fesztiválon. Egy versenyfilmet (Profil) és egy Kitekintő szekciós filmet, a Csuklyásokat sikerült látnom – amire már fél órával a kezdés előtt telt ház volt.

 

Profil (Profile)

A film igaz történetet dolgoz fel, amikor pár évvel ezelőtt egy angol újságírónő hamis Facebook profillal, magát muszlimnak kiadva próbálja felvenni a kapcsolatot az Iszlám Állam toborzóival, akik nyugat-európai nőket (lányokat) vesznek rá arra, hogy elhagyják otthonukat, és háborús övezetbe menjenek egy jobb élet reményében. (Milyen sérülésekkel teli fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy valaki jobb életnek képzelje el azt, ami ott zajlik?)

A film technikai kivitelezése nagyon is ismerős, főleg, ha valaki látta pár nappal ezelőtt a Keresés (Searching) című filmet. Itt ugyanis szinte ugyanazokat a megoldásokat használja a rendező: egyetlen számítógép monitorja előtt játszódik az egész történet, ott látjuk, ahogy jönnek a beérkező hívások, látjuk, hogy az újságírónő miket olvas, miknek néz utána, miközben akár videochatel a terroristával, látjuk, hogy közben a magánélete hogy zajlik, beszél a pasijával, éppen közös lakást keresnek, vagy éppen a barátnőjével értekezik egy ruháról.

Ahogy már a másik filmnél, úgy itt is elmondható, hogy hihetetlen, de az életünk a valóságban is szinte egy monitor előtt zajlik, minden velünk kapcsolatos fontos dolog ott van rólunk a gépünkön, képesek vagyunk a neten megosztani is bármit magunkról.

De ez a film a technikai kivitelezésen túl is nagyon erős mondanivalóval rendelkezik. Az, ahogy ez az újságírónő szinte felkészületlenül belevág ebbe a munkába, és válik egyre veszélyesebbé az egész, és az, ahogy ez az egyébként teljesen negatív szereplő, a terrorista hogyan tud mégis egy idő után szinte kedves, szinte bizalmas beszélgetőpartnerré válni, borzasztóan rémisztő. Az egész film olyan hátborzongató, hogy a végére megfagy bennünk a vér. Nagyon erős, nagyon jó mozi, két nagyon jó karakterrel (mind az újságíró, mind az iszlám harcos karaktere). Az ember csak ül a moziszékben és alig tud magához térni, amikor véget ér: csak az zökkentett ki, hogy az elmúlt 8 nap alatt még ilyen nagy tapsot nem hallottam film után.

8 pont

 

Csuklyások (BlacKkKlansman) 

Spike Lee filmje szintén igaz történetet dolgoz fel, egy fekete rendőr beépülését a hírhedt klu klux klánba. Mindenhol ezt lehetett olvasni, így azért némi csalódást okozott a felismerés, hogy valójában ez nem valódi beépülés volt a részéről, csak telefonon tartotta a kapcsolatot a klánnal, a személyes találkozókon egy fehér rendőr volt jelen. Persze ezen túllendültem hamar, és a film még így is tudott érdekes és izgalmas lenni.

Ugyanakkor láttam jobb filmeket is a fesztiválon. Engem többször kizökkentett például az, hogy túlságosan poénosra akart venni egy-egy jelenetet a rendező, aminek persze részéről lehetett nyomós indoka, engem mégis elidegenített kicsit az élménytől. Amikor egy klántag házaspár beszélget például éjjel az ágyban arról, hogy hogyan kellene feketéket ölni, és a moziterem kuncogott az egészen, mert amúgy olyan poénosan volt előadva az egész – én nagyon nem találtam a helyem a teremben. Kerestem persze az indokokat: esetleg ezzel lehetne a filmet könnyebben befogadhatóvá tenni, vagy legalábbis könnyíteni a súlyán és a mondanivalóján? De én mégis sokszor soknak éreztem ezt a fajta poénkodást.

A játékidőn is tudtam volna kurtítani, néhol úgy érzetem, hogy ugyanazok a telefonbeszélgetések ismétlődnek újra és újra, vagy például egy nagy buliban volt egy éneklős-táncolós jelenet, aminek tényleg jó volt a hangulata, áradt belőle egy kellemes érzés, de pontosan fele annyi időben is tudta volna mindezt hozni, nem kellett volna egy egész szám erejéig elnyújtani a jelenetet. Vagy a legelején Alec Baldwin monológja: nem éreztem, hogy összességében hozzáadott volna a filmhez – igen, ez is poénos volt, de dramaturgiailag nem hiszem, hogy szükség volt rá.

Nagyon gondolkozom a 7 és a 7,5 között… Jó film és élvezhető, fontos témát dolgoz fel. De annyi apró kis kifogást tudok felhozni ellene. De közben mégis jobb, mint néhány 7 pontos film, amit a fesztiválon láttam. Legyen 7,5 pont.

 

A nap filmje egyértelműen a Profil, izgalmas, és annyira fogva tart, hogy még másnap is azon jár az agyam. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy erős story kell egy filmhez: ez az volt.

 

Hivatalos nyertesek

Tegnap a díjakat is kiosztották, ezeket most röviden én is felsorolom – zárójelben azt látjátok majd, hogy én mennyi pontot adtam az adott filmnek:  

Pressburger Imre-díj a Jameson CineFest fődíja 2018: A Bűnös (8 pont)

Zukor Adolf-díj a Jameson CineFest nagydíja 2018: Ok-okozat (7,5 pont)

A zsűri különdíja I.: Napszállta (-)

A zsűri különdíja II. A néma forradalom (8,5 pont)

Legjobb kisjátékfilm: Végső tiszteletadás (-)

Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díja: A bűnös (8 pont)

Dargay Attila-díj a magyar animáció ifjú tehetsége részére: Bucsi Réka

CineNewWave kategória díja: Last Call (Kis Hajni) (-)

CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja: Ok-okozat (7,5 pont)

FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja: Ne hagyj nyomot! (6,5 pont)

Közönségdíj: Heavy Túra (7,5 pont)

 

Azt kell, hogy mondjam, hogy az idei évben nagyon meg vagyok elégedve a zsűrivel. Még sosem volt olyan, hogy az általam legjobbnak gondolt filmek díjat nyertek volna, most pedig több kedvencem is ott van a sorban. Egyedül a Ne hagyj nyomot film díjazásával nem értek egyet, magamban azt érzem, hogy a 6,5 ponttal is túl sokat adtam neki. 

A saját összefoglalómat és véleményemet majd a következő írásomban fejtem ki részletesen. Addig is, akit érdekel, itt vannak a napi beszámolók:

2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap, 6. nap, 7 nap, 8 nap.

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 8. napjáról

Tényleg egyre fáradtabban vágok neki a napi filmadagnak, és ezért kicsit aggódom, hogy vajon tényleg jól ítélem-e meg azokat, vagy sokszor csak a fáradtság beszél belőlem. A pénteki nap is bőven tartogatott még néznivalót, 2 versenyfilmet (A boldogtalanság művészete, Nyolcéves jegyesség) és 1 Kitekintő szekcióban vetített alkotást (Dovlatov) láttam.

 

A boldogtalanság művészete (Girls Always Happy)

A kínai film egy anya-lánya kapcsolatot mutat be, mégpedig nagyon elevenen, mellbevágóan hitelesen: vajon csak nekem jutottak közben eszembe a saját édesanyámmal folytatott vitáink? Vagy másnak is ismerős volt?

A filmet az egyik női főszereplő rendezte, talán ennek is köszönhető, hogy ennyire jól látta, ennyire hűen tudta bemutatni ezt az igen érzékeny, nagyon sok apró összetevőből álló női kapcsolatrendszert. A film utáni beszélgetésből egyébként kiderült, hogy ez a fajta viszony tényleg inkább csak anya-lánya között fordul elő Kínában, a fiúkat még mindig sokkal nagyobb tisztelet övezi, anya-fiú konfliktus nagyon ritka ott.

A film egyébként egy úgynevezett hutongban játszódik (Kínában tipikus városnegyed, első ránézésre nem a gazdagok lakják), és valamennyire ez is behatárolja a két főszereplő kapcsolatát, hiszen állandóan a pénz körül forognak a gondolataik, miből, hogyan és mikor lehetne pénzt csinálni. És persze mindeközben az anya folyamatosan szekálja a lányát: nem jó a ruha, amit felvesz, megmondja hogyan mosogasson (30 körüli lányról van szó), kritizálja a pasiját, a munkáját, kb. nincs nap, hogy ne kössön bele valamiért. Cserébe természetesen a lány sem viselkedik szépen vele, nem beszél tisztelettudóan, gyakran direkt megsérti.

Erős film, nem untam, megérdemli, hogy felzárkózzon a 7 pontosok közé.

 

Nyolcéves jegyesség (The 8 Year Engagement)

A japán film igaz történetet dolgoz fel, mely szerint a magának való fiú, Hisashi és az életvidám lány, Mai egymásra találnak, és már éppen az esküvőt tervezik, amikor a lány egy nagyon ritka betegség miatt kómába esik. Huszonéves fiatalokról beszélünk, tehát gondolom, azt sem ítélnénk el feltétlenül, ha a fiú ezután új életet kezdene, és másnál keresné a boldogságot. De ez a fiatalember már-már felfoghatatlanul jó, tisztességes, hiszen a lánnyal marad, minden egyes nap ott van a kórházban. Nem csak az első hetekben.

A film szinte idézi a hollywoodi sikersztorikat: szerelem, tragédia, egymásra találás, sok-sok sírás, bánat és boldogság váltakozik a filmen, ráadásul talán túlságosan is hatásvadász módon. Nem tudom, de én legalábbis tuti nem akkor fogom magamat elsírni a moziban, ha a vásznon is zokognak a szereplők. Ez többször zavart is inkább, de lehetséges, hogy az érzelmek ilyen erős kifejezése jellemző a távol-keleti emberekre (vagy a távol-keleti filmekre), és csak nekem furcsa nézni hosszú-hosszú másodpercekig, hogy valaki sír.

A 120 perces film lehetett volna rövidebb, főleg, ha ezeket a sírós jeleneteket megkurtítják. Egyébként egy élvezhető film, de messze a kiemelkedőtől. 7 pont.

 

Dovlatov

Az orosz íróról, Dovlatovról készült film meglehetősen sötét, kiábrándító képet fest a 70-es évekbeli Szovjetunióról, arról, hogy a művészeket még akkor is milyen műgonddal válogatták meg: lényegében a középszerűség kifizetődő volt, és az sem ártott, ha hajlandó voltál a munkás élet szépségeiről írni, ám ha kivételes tehetséged volt, és a témákat nem megfelelően választottad meg, vajmi kevés esély volt arra, hogy a műveidet megjelentessék.

A filmben néhány nap eseményeit követjük nyomon, ahogy a szovjetek nagy nemzeti ünnepükre készülődnek, miközben a művészek esténként összegyűlnek és a helyzetük reménytelenségén rágódnak, verseket szavalnak, zenét hallgatnak, na meg tekintélyes mennyiségű vodkát fogyasztanak.

A film maga meglehetősen lassú folyású, nagyon soknak tűnik a 126 perces játékidő, és ha még különösebben nem is érdeklődsz a szépirodalom, vagy a 70-es évekbeli orosz élet iránt, akkor igazi kínszenvedést is okozhat.

Én mégis szerettem ennek a filmnek a valóság alapját, érdeklődve figyeltem a párbeszédeket, és hazaérve a moziból érdeklődve kezdtem utánaolvasni a neten a benne szereplő írók életének. Tehát ha úgy veszem, ennek a filmnek nagyobb hatása volt rám, mint a másik két mai alkotásnak, ám pontszámban mégis kevesebbet adok rá: 6,5 pont.

 

Valamint valószínűleg szintén az egyetlen eset a napi beszámolóim között, amikor nem olyan film érdemli ki nálam a nap filmje címet, amelyiknek a legtöbb pontot adtam. A nap filmje a Dovlatov. Elsősorban az utóhatása miatt, amiatt, hogy elgondolkodtat, de mint film, sikerülhetett volna ennél sokkal jobban is.

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 7. napjáról

Azt hiszem, elfáradtam. Imádok filmeket nézni, de azért napi 6-8 órában ezt csinálni, egy idő után nagyon le tudja szívni az embert. Tegnap én már az összes filmet végigásítoztam, pedig nem kevés kávét is fogyasztottam napközben. Persze a filmek sem voltak túlságosan pörgős alkotások, és ez a pontszámokon is meglátszik majd. Három versenyfilmet láttam, az amerikai Vadont, a szerb Ederlezi ébredését és végül a szintén amerikai Madeline a mélybent. Most kivételesen a legjobbal kezdünk.

 

Vadon (Wildlife)

A Paul Dano (akit eddig színészként ismertünk) rendezte dráma a 60-as években játszódik egy amerikai kisvárosban, ahova nem rég költözött apa (Jake Gyllenhaal), anya (Carey Mulligan) és 14 éves fiúk. A család, vagyis pontosabban a házasság megromlását, végét mutatja be a film, elsősorban a tinédzser fiú szemszögéből követve az eseményeket, de közben a szülők jellemét is részletgazdagon kibontva.

Azt hiszem sokat szidtam mostanában a lassú filmeket (például ebben az írásban). Ha lassú filmet akarsz feltétlenül készíteni, akkor legyen ilyen, mint ez. Ez ugyanis erős volt, a nézőt beszippantó, az érdeklődést végig fenntartó, olyan témában, ami sok mindenkihez szólhat, valamint története is volt, nem csak hangulata.

A család a film elején úgy tűnik, hogy teljes egyetértésben, boldogságban él, látjuk mind a szülő-gyerek kapcsolatot, mind a két felnőtt közötti meghittséget, vagy éppen azt, hogy az anya mennyire megértő a férjével, amikor az elveszti az állását. Gondolkodásra adhat persze okot, hogy akkor ehhez képest mi történhetett velük korábban, ha mégis egy döntés hatására – az apa úgy határoz, hogy álláskeresés helyett inkább önkéntesként elmegy a közeli hegyekben tomboló erdőtüzek oltásába segédkezni - az anya kivetkőzik önmagából.

Innentől elsősorban az anyát látjuk, ahogy úgymond megoldást keres a helyzetre – másik férfi lenne a megoldás? Ezért gondolkodunk el azon, hogy vajon a múltban hány hasonló helyzetet kellett megélnie? A tinédzser fiú pedig az egészet végigköveti, látjuk a tekintetén, ahogy próbálja megérteni, feldolgozni a helyzetet. Az előző napok filmjei hány megkattant, rossz útra tévedt hasonló korú fiatalt mutattak be? Végre olyan valakit látunk, aki nem a saját önpusztításán munkálkodik, hanem éppen a lehető legérettebb fejjel néz szembe a szülei válságával.

A film tehát lassúsága ellenére is tetszett, a színészek mind jók (pedig Carey Mulligant kifejezetten nem kedvelem), de nagyon gondolkoztam, hogy hány pontot ér, mert 7 pontot adtam ennél jobb filmeknek is mostanában, a 6,5-et kicsit kevésnek érzem. Valahol a kettő között adnék…legyen 7 pont. (Majd a fesztivál végén a sok 7 pontos között is mutatok egy sorrendet)

 

Madeline a mélyben (Madelin’s Madeline)

Az amerikai film egy mentálisan sérült tinédzserről szól (nahát, még egy tini a Cinefesten!), aki egyetlen helyen tud igazán kibontakozni, mégpedig egy fiatalokból álló színjátszókörben. A színpadon hol állatokat, hol erős érzéseket kell megjeleníteni, amely helyzetekben olyan lehengerlően alakít a lány, hogy a rendező/színházvezető Evangeline különös odafigyelést tanúsít iránta. Ez akár pozitívan is értékelhető lenne, de a néző mégis kicsit ellenérzéssel figyeli ezt a pótanya-lánya kialakulóban lévő viszonyt, hiszen közben látjuk a lány igazi édesanyját, aki egyáltalán nem egy rossz anya. Sőt. Csak a lánya ezt nem látja benne, és még van, hogy rá is támad.

A történetről nagyon mást nem lehet mondani, a rendezői kivitelezést lehet még csócsálgatni (éles-homályos képek, nézőpontok váltakozása, az ég szerepe), illetve a főszereplő lány játékát dicsérhetjük. De azt is csak némi fenntartással, ugyanis számomra a legnagyobb színészi alakítások pont nem az üvöltözésben és a túlságosan hangsúlyos megjelenítésben mutatkoznak meg, hanem abban, ha valaki finom különbségtételekre képes, és ordibálás nélkül is jelen tud lenni a szerepében. Éppen ezért, az alakításnak köszönhetően is ez a lány számomra sokkal inkább negatív szereplő volt, semmilyen együttérzést nem tudott belőlem kicsikarni.

A film érdekes volt, kifejezetten rossznak nem mondanám, de végtelen türelem kell a végignézéséhez. 5,5 pont.

 

Ederlezi ébredése (Ederlezi Rising)

A szerb film (ami valamilyen okból angolul lett leforgatva?), a távoli jövőben játszódik egy űrhajón. A főszereplőnk, Milutin egyedül indul útnak egy távoli kolóniára, hogy teljesítsen egy megbízást. Társat kap maga mellé, egy női kiborgot, Nimanit, hogy mégse legyen teljesen egyedül, legyen kivel beszélgetnie, legyen, aki kielégíti a szexuális igényeit az évekig tartó úton.

Ez a film egyébként lehetett volna nagyon jó. De nem lett az. A felmerülő kérdések tényleg megértek volna egy jó forgatókönyvet: beleszerethet-e egy ember egy robotba? És viszont? A robot szerethet önálló akaratából? A robot programjai, beállításai, felülírhatóak-e, lehet-e neki saját tudatot, saját döntési képességet adni?

Miért nem lett jó a film? Ühüm.

A film játékidejének több mint felében ezek ketten szexelnek. Ha nem szexelnek, akkor a maradék játékidő felében Nimani akkor is tök pucéran van jelen. Ez most egy dráma vagy egy soft pornó? Egy sci-fi vagy egy romantikus-erotikus film? Egy férfiálom? Könyörgöm: a rendező beleszeretett a lányba, hogy az ő picike mellét kell 70 percen keresztül bámulnunk? Engem egy idő után nagyon dühített a történetnek ez a típusú kivitelezése, és őszintén megmondom: untatott is.

Amit értékelni tudtam benne: végre egy film, aminek gondot fordítottak a zenéjére is (a legtöbb itt bemutatott művészfilm csak minimálisan foglakozik a zenével, ezek a rendezők teljes némaságban gondolkodnak, pedig a zene hihetetlen erőre képes, nagyon sokszor hiányolom.). A zene mellett elismerem, a film befejezése és zárójelenete nagyon sokat dobott az addig látottakon, és ezért kap tőlem 4,5 pontot.

A nap filmje a Vadon.

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 6. napjáról

A keddi 4 versenyfilm után úgy éreztem, hogy szerdán újra rám fér egy kis pihenés, és visszatérek a Zukor terembe, ahol elsősorban a Kitekintő szekcióból vetítik a filmeket. Ez persze nem minden esetben jelenti azt, hogy könnyed és vidám történetek mellett kényelmesen kikapcsolódunk. Ezt mutatta a tegnapi felhozatal is: jutott egy elgondolkodtató, komor film, a svájci Kékről álmodom, majd levezetésként egy igazi romantikus vígjáték, az amerikai Meztelen Juliet.

 

Kékről álmodom (Blue My Mind) 

A film storyja elsőre is elgondolkodtatja az embert: a 15 éves Mia új városba költözik a szüleivel, és új iskolát kezd meg. Próbál beilleszkedni a menők társaságába, és ezzel kb. egy időben éli meg első menstruációját is, a nővé válás kezdetét. Illetve ő valami egészen mást is: egyre furcsább változásokat vesz észre saját magán, amik nem ugyanazok, amiket egy átlagos tinédzser tapasztal a testén.

Nehéz a történetről ennél többet elárulni anélkül, hogy ne mondanánk el a lényeget. Én magam már jó előre, még a film vetítése előtt találgattam, hogy mi lehet az a furcsa változás, amit tapasztal magán, és talán emiatt nagyon hamar ki is találtam a megoldást. A legelső apró változásnál sejtettem, míg sokan mások a moziban, tényleg csak a legvége felé jöttek rá, mi is történik pontosan.

Egy valamit leszögeznék: véleményem szerint ez egy szürreális fekete mese felnőtteknek. Ha nem is foglalkozom az átváltozással, vagy magával a mese résszel, akkor ami marad, egy nagyon komor, ijesztő világ, amit a mai tinédzserek egy része megél. Legalábbis nagyon remélem, hogy az ilyen mértékű ivás-lopás-drogozás-szexelés azért nem ennyire általános a fiatalok között, mert az a nyugati társadalom tényleges romba dőlését jelezné előre. De nem, én nem gondolom, hogy mindenki ilyen lenne. Hogy könnyű ilyenné válni, és bekerülni egy ilyen társaságba, egy olyan korban, amikor még nagyon sebezhetőek vagyunk: azt elhiszem.

A film nagyon szép képi világú egyébként, folyamatosan dominálnak a kékes/szürke árnyalatok, jó a forgatókönyv és szépen lett felépítve a történet. Amiért fontos film lehet, hogy ténylegesen megmutatja, egy mai tinédzsernek milyen problémákkal kell megküzdenie, mennyire sötét lehet az a világ, aminek korban a legszebbnek kellene lennie, és hogy a szülők – a tegnapi beszámolóban említett anyával szemben itt még segíteni is szeretnének, és jónak tűnik a kapcsolatuk – mégis mennyire távolivá válnak ebben a korban, és mennyire kicsúszhatnak a gyerekek a kontroll és a segítség lehetősége alól. Emellett a változásról és a barátságról is sokat elmond a történet.

Jó film, de nem kiemelkedően jó, 7 pontot megér.

 

Meztelen Juliet (Juliet, Naked)

A romantikus vígjátékok sorából abszolút kiemelkedik ez az alkotás. Egészen intelligens, a történet túlmutat két ember egymásra találásán, mindeközben pedig tényleg üdítő, élvezhető poénok sorjáznak.

A film női főhőse Annie, aki 15 éve él együtt barátjával, de a kapcsolatuk láthatóan már kiüresedett, ráadásul a fickó legnagyobb hobbija egy olyan zenész dicsőítése a neten, akinek lényegében egy albuma volt, és már több mint 20 éve eltűnt a föld színéről, senki nem tud róla semmit. A férfi főhősünk pedig nem más, mint Tucker Crowe, maga a rockzenész, akiről mint jeleztem, nem tudnak semmit rajongói. Annie, mivel a barátja csak ezzel a zenésszel foglalkozik éjjel-nappal, ismeretlenül sem bírja a fickót. Ennek hangot is ad egy kemény kommentben, amelyet egy olyan bejegyzéshez fűz, amiben a fickó zenéjét élteti a pasija. Annie és Tucker, ennek a két embernek az egymásra találásáról szól a film, de azon túl is, saját maguk megtalálásáról, ami talán még fontosabb. Hogy ők egyáltalán hogyan találkoznak? Azzal már túl sokat árulnék el a filmről, de ugye azt tudjuk, hogy az internet csodákra képes.

 

Én a film elejétől nagyon jól szórakoztam, és ahhoz képest, hogy más ilyen vígjátékokon csak forgatni szoktam a szememet, és nem veszem a hülye a poénokat, itt berántott a film, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. Talán mert nem a bugyutább fajtából való volt.

Ha még esetleg másoknak számít, akkor elárulom, hogy a film Nick Hornby regényéből készült, a főszereplők pedig Ethan Hawke és Rose Byrne.

7,5 pontot ér, és ezzel a nap filmje a Meztelen Juliet.  

A előző napi beszámolót itt olvashatjátok.

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 5. napjáról

A hétfői pihenés után kedden felszívtam magam, és 4 versenyfilmet néztem meg. Nagyon-nagyon különböző alkotásokat láttam, volt köztük elég erős és jó film is, bár már előre jelzem, hogy rendkívülinek egyiket sem tartom. Haladjunk az általam adott pontszámok sorrendjében.

Az elveszett (Stray)

Az új-zélandi film két magányos, sérült ember mindennapjait mutatja be, míg végül találkoznak, és talán egy kicsit mindketten jobban lesznek ennek köszönhetően. Kicsit. Nem szeretnék túl sokat beszélni a filmről, tipikusan ez az a mozi, amiben nem történik semmi, hosszú, vontatott képek sorjáznak egymás után, nézzük a két főszereplőnk napjait, hogy kelnek fel, hogy alszanak el, mi van velük e két fontos napi esemény között, és próbálunk ébren maradni. Ha a Gyújtogatókat szidtam azért, hogy az első 30 percben jó, ha 10 mondat elhangzott benne, akkor most mégis mit mondhatnék: itt kb. 60 percre esett az a 10 mondat. Az első egy órában nem is találkozott a két főszereplőnk!!!

Művészfilm, hangulatfilm, élethelyzetet bemutató film, érzésekre, lelkivilágra épülő film. Tudom, vannak, akik ezekért is oda vannak, de akkor álljon itt az én egyértelmű véleményem: ha egy lelkivilágot vagy egy hangulatot akarsz bemutatni, akkor könyörgöm: fess egy festményt, írj egy verset, vagy írj egy jó dalt. Akkor a befogadónak kb. 5 perc alatt lehetősége van megérteni, mit szeretnél kifejezni, talán még élvezi is. Ha filmet akarsz csinálni, akkor gondolkodj történetben, cselekményben, rengeteg párbeszédben! A film a történetmesélésről szól. Legalábbis szerintem.

Éppen ezért, ha a Gyújtogatóknak 4 pontot adtam, ennek még kevesebbet kell adnom, mert annak legalább volt története, még ha borzasztóan lassan épülő is. 3,5 pont. (Nyilván nagyon szubjektív, hiszen a film végén volt, aki még sikítozott is, annyira odavolt érte – vagy ismerte a helyszínen tartózkodó rendezőt, és neki akart imponálni.)

 

Utoya, július 22.

Maga a valóság, ami 2011. július 22-én történt a norvégiai Utoya szigetén, olyan szörnyű volt, hogy fel lehetett készülni arra, hogy a film sem lesz egy könnyed alkotás. Felmerülhet természetesen, hogy miért kellett a tragédiáról filmet forgatni, hogy egyáltalán nem túl korai-e, és esetleg 10-15 év múlva kevésbé lett volna borzasztó – legalábbis a túlélők és az áldozatok rokonainak szemszögéből. Nem tudok egyértelmű választ adni erre, ezért próbálok a filmről írni pár mondatot.

A szigeten történt vérengzés kb. 70 percig tartott, és ezt az időt megtartja a rendező: ugyanannyi ideig, valós időben zajlik a film, csak az elején kapunk egy rövid (kb. 15 perc) felvezetést arról, hogy a diákok éppen mit csináltak a támadás előtt. Ezután ezt a 70 percet kell a főszereplőnkkel, Kajával végigélnünk, lényegében egyetlen kameraállásból, észrevétlen vágásokkal. Kajával együtt menekülünk, mellette fekszünk a földön, vele keressük a húgát, mindenhol vele vagyunk.

A technikai kivitelezés sokszor eszünkbe juttathatja a Saul fiát, ahol szintén a főszereplővel mozogtunk folyamatosan, és a tragédia szinte csak fel-felsejlett a háttérben. Annak a filmnek is borzasztó feszültsége volt, ennek is: a néző szíve vadul elkezd kalapálni, és végig úgy izgul, mintha tényleg ő is az életéért szaladna. Pedig a konkrét mészárlásból szinte semmit nem látunk. Folyamatosan halljuk a lövéseket (de még milyen hangosak!), látjuk a menekülő embereket, de a konkrét mészárlás képei szinte 100%-ig hiányoznak. Az elkövetőt (a legenyhébb kifejezés, amit találtam rá) csak elmosódottan, távolról, talán összesen kétszer látjuk, nincs arca, nincsenek még egyértelmű körvonalai sem. Mint film, nagyon erős alkotás. De hogy valaha újranézném-e, vagy hogy akár csak gondolni akarok rá: nem hiszem. Próbálom, próbálom, de 7 pontnál többet mégsem adhatok. (Nálam azért a 7 pontos filmek már mindig jónak számítanak, de a 8-as, ami nagyon jó, egyszerűen nem jön belőlem, ha a filmre visszagondolok.)

 

Ok-okozat (Consequences)

A szlovén film egy fiatal fiú (a 18 éves Andrej) javítóintézetbe kerülését mutatja be, ahol aztán egyre lejjebb csúszik: a főkolompos befogadja, ugyanakkor egyre jobban kihasználja Andrejt, a mocskos feladatokat rá bízza. Egy olyan fiatalra, akinek az élete kibillent a helyéről, és a javítóintézet, mint a legtöbb esetben, csak ront a helyzeten. Andrej azonban nem teljesen olyan, mint az ottani fiatalok többsége, ő nem erre született, a saját elvei előbb-utóbb konfliktusba kerülnek ezzel az életformával.

Borzasztóan erős filmnek érzem, több szempontból is: kiemelkedőnek tartom a forgatókönyvet és a színészi játékot. Mindhárom főszereplő fiú (főleg Andrej), kiemelkedőt nyújt, nagyon erős és átélhető a játékuk.

Sokat lehet gondolkodni azon is, hogy mekkora szerepe lehetett a családnak, itt konkrétan az édesanyának is abban, hogy a fiú idáig jutott. Nem sok anya van, aki annyira keményen bánna a gyerekével, hogy még a bíróságon is ellene vall, és tudja is, hogy emiatt javítóba kerül a fia. A film végi, legutolsó reakciója is egy nagyon kemény, rideg anya reakciója, egy olyan élethelyzetben, amikor talán mindennél jobban szüksége lenne egy gyereknek a szüleire.

Nagyon féltem, hogy ér majd véget a film: volt olyan félelmem, ami beigazolódott – nem akarok spoilerezni – de a legvégső, nagyon erős befejezés mégis megnyugvást hoz a nézőnek. Reméljük, Andrejnek is.

Nagyon vacillálok a 7,5 és a 8 pont között… Bajban vagyok. Egyelőre legyen 7,5 pont.

De csak azért mert A bűnös még mindig jobban tetszett – lehet annak kellett volna magasabb pontszámot adnom? Na majd a fesztivál végén, lehet hogy finomítok egy picit a pontszámokon.

 

Heavy Túra (Heavy Trip)

A nap végén láttam ezt a finn-norvég vígjátékot, amely egy pici falu, pici, ismeretlen heavy metal bandájának útját mutatja be, az első koncertjük megvalósulását. Van itt minden, folyamatos poénok és helyzetkomikumok, ökörködések, szerelem, félelmek legyőzése, az álmok kergetése, és sok-sok heavy metal.

Nem vagyok különösebben vígjáték rajongó, ritkán tudnak megnevettetni, most viszont a film legelső percében elnevettem magam, ellazultam, és onnantól egészen a végéig együtt éltem a szereplőkkel és a történettel: rég éreztem magam ilyen könnyednek, és ilyen vidámnak. (Nyilván sokat számít, hogy előtte mindhárom film nagyon megterhelő témát dolgozott fel, és szükségem volt nekem is a megkönnyebbülésre.)

Hogy csak azoknak tetszhet a film, akik szeretik a metált? Nem, egyértelműen tudom ajánlani mindenkinek. És akik szeretik a metált? Na, nekik aztán még inkább: a finn metál zene megérdemelt már egy ilyen alkotást. Milyen zenét játszanak a fiúk? Megpróbálom idézni, de nem biztos, hogy jól emlékszem rá: szimfonikus-poszt-apokaliptikus-rénszarvas-örlő-extrém-skandináv-félszigeteki-metál. Valószínűleg a felére nem emlékszem helyesen, de valami ilyesmi. :)

Volt egy-két dolog, amit nem szerettem, például a rozsomákos jelenetet, vagy a sziklafalon csapdába esettek menekülését: a vígjátékokban kár, hogy néha túllépik a hihetőség határát, ezek a pillanatok rövid időre kizökkentettek az élményből. Itt is úgy éreztem, hogy ha ezt a két szituációt másképp oldják meg, még jobb lehetett volna az eredmény.

Vessen meg érte mindenki, de ugyanúgy 7,5 pontot adok neki, mint a szlovén filmnek. Ráadásul a Heavy Túra lett nálam a nap filmje, mert feldobott, és neki köszönhetően még rémálmaim sem voltak az éjszaka.

Az előző, 4. napi beszámolót itt olvashatjátok.

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 4. napjáról

A vasárnapi mozizás egy kicsit megviselt (főleg a Gyújtogatók végtelen hosszúsága miatt), így úgy döntöttem, hogy hétfőn kicsit szüneteltetem a versenyfilmeket, és a Kitekintő programból választok magamnak két filmet. Nem bántam meg. Nagyon különböző alkotásokat láttam, azonban így, vagy úgy, a maguk nemében erős, hiteles filmek.

 

Bolti tolvajok (Shoplifters)

A japán film egy családról szól, ahol apa és fia bolti lopásokkal segíti a megélhetést. Egyik este, hazafelé menet rábukkannak egy 5 éves forma kislányra, egyedül, kint a hidegben, és mivel félnek, hogy megfagyhat, hazaviszik magukkal. A kislány végül ott ragad náluk, pedig másnap még megpróbálták visszavinni a szüleihez.

A végeredmény egy nagyon kedves, szívhez szóló történet erről a családról, ami két szempontból volt nagyon elgondolkodtató:

Egyrészt, felmerül a kérdés, hogy a családi kötelékek, az azzal járó bensőséges viszonyok vajon csak vérségi köteléken alapulhatnak-e? Vagy, ahogy az egyik főszereplő a film vége felé megkérdezi: Pusztán attól, mert valaki szült egy gyereket, már azonnal anyává is válik? A film nagyon szépen mutatja be, hogy a családi kapcsolatok kialakulása bizony nem csak ezen múlhat, és létrejöhet gyökeresen más módon is.

Másrészt a boldogságról is elgondolkodtat: sokszor hallottuk már, hogy a pénz nem boldogít, és ebben a filmben csak ráerősítenek erre: egy ici-pici teljesen lelakott házikóban élnek hatan, láthatóan nélkülöznek, még a lopások ellenére is, azonban olyan boldog pillanatokat tudnak ennek ellenére is megélni, amilyenről sokan csak álmodoznak.

A film fenti két mondanivalója miatt érintett meg elsősorban, ugyanis a kivitelezés néhol nehezítette a film élvezhetőségét. Olykor feleslegesen elnyújtottnak tűnt egy-egy jelenet, a tempó néhol lassúnak, a végén a fordulatok és a régi elfelejtett titkot talán túlzásnak. Szerettem ezt a filmet, de az élvezhetőségi értéke nem éri el a kiemelkedőt, ezért 7 pontot kap tőlem.

 

Keresés (Searching)

Az amerikai krimi egy eltűnt lány utáni nyomozásról szól, amelyet lényegében az édesapával követünk nyomon, ahogy otthon a számítógép előtt ülve próbálja felderíteni a lánya kapcsolatait, mindennapjait. A film nagy része konkrétan egy laptop monitorja előtt játszódik, és félelmetes látni, hogy az internet mindent tud rólunk, minden másodpercben adatokat tárol el az életünkről, és különösebb hackernek sem kell lenni ahhoz, hogy bárki más által is láthatóvá váljanak a képeink, videóink, adataink. Természetesen ezzel eddig is tisztában voltunk, manapság már sokan elgondolkodnak azon, hogy tényleg szükséges-e egy újabb kép/videó feltöltése a közösségi oldalakra. De a mai tinédzserek többségéről elmondható, hogy a teljes életüket a neten élik, vagy élőben közvetítik azt, és valahol ez nagyon rémisztő.

Ezzel párhuzamosan merül fel az a kérdés, hogy összefüggésben van-e mindez azzal, hogy a szülők mennyire nem ismerik a saját gyerekeiket. Amikor az apát a rendőrök kérdezik, hogy de mégis kik voltak Margot legjobb barátai, fogalma sincs róla. És természetesen a Facebook barátokról sorban kiderül, hogy nem igazi barátok.

A film kegyetlenül pörög, egy pillanatra sem lehet megunni, és még az sem tud eléggé zavarni, hogy néha nem túl jó minőségű a mozivásznon megjelenő kép a webkameráknak, a telefonos videóhívásoknak köszönhetően: ez a valóság.

A számtalan ma divatos alkalmazás egy bizonyos korosztálynak (szüleink, nagyszüleink) már lehet, hogy semmit sem mond, és talán számukra nehezíti is a film megértését (még nekem is mutatott újat), ugyanakkor a mai fiatalok ugyancsak rápöröghetnek erre a filmre: remélem, hogy talán tanulságot is le tudnak szűrni belőle.

És még valami: akkora fordulat van a film végén, hogy dobtam egy hátast. Pedig én általában a nyomozós filmeknél igyekszem mindig mindenre gondolni, de most úgy elaltatták a figyelmemet, hogy tényleg csak az utolsó pillanatban állt össze a kép, megleptek.

Pontszám: 7,5

Azért nem adtam többet, mert a film legeslegvége viszont túlságosan nyálasra sikerült, túlságosan „amerikai” volt, ami nekem kicsit elvett az előtte megélt élményből. És azért is, mert sok párhuzamot lehet vonni a két napja látott A bűnös című filmmel, ahol ugye az egész nyomozást telefonon keresztül éljük át, csak beszélgetéseket hallunk, itt pedig hasonlóan, de képekkel is támogatva, egy monitor előtt vagyunk végig. Viszont A bűnös jobban tetszett, 8 pontot kapott, ezért hogy tudjak különbséget tenni, ez a film kicsit, de kevesebbet érdemel tőlem. Ezzel együtt a nap filmje a Keresés.

A korábbi beszámolókat itt találjátok: a 2. napról, a 3. napról.  

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 3. napjáról

 

A vasárnapi napra úgy készültem, hogy valószínűleg az lesz a legerősebb a fesztiválon. Mindhárom aznapra tervezett film jónak ígérkezett, bár magamtól arra számítottam, hogy a Gyújtogatók viszi majd el a pálmát, azt követi majd az Egy nap, és a leggyengébb talán A néma forradalom lesz.

A sorrend pont fordítva alakult - legnagyobb meglepetésemre. Nézzük a filmeket akkor emelkedő pontszám szerinti sorrendben.

Gyújtogatók (Burning)

Nagyon szeretem a dél-koreai filmeket (hogy csak párat említsek a kedvenceim közül: A szobalány, Oldboy, New World), ráadásul a programfüzet beharangozója is azzal jellemezte a filmet, hogy mestermű, ezért igazán felfokozott izgalommal vártam a vetítést. Nagy csalódás lett a vége, még úgy is, hogy a beharangozó alapján azért készültem arra, hogy lassú film lesz (ráadásul majdnem 150 perc!).

A történet szerint Dzsongszu találkozik gyerekkori ismerősével, Hemivel, akibe rövid úton bele is szeret. Ám Hemi Afrikába utazik, ahonnan pár hét múlva egy másik fiúval, Bennel tér vissza, akiről első pillantásra kiderül, hogy nem Hemi és Dzsongszu súlycsoportja (a két fiatal szegénysorból jött, Ben ezzel szemben porscheval jár, luxus társasházban él, menő klubokba jár szórakozni). Teljesen egyértelmű, hogy Hemi nem illik az ő világába, a lány azonban mégsem veszi ezt észre. Dzsongszunak természetesen mindez furcsa, de sokat nem tud tenni az alakuló románc ellen.

A film egy igazi kemény művészfilm, csak éppen annak a legkevésbé élvezhető fajtájából. Két és fél óra vontatott, lassú folyamú cselekmény, ahol az első fél órában szinte egy hangos mondat nélkül nézzük, teljes némaságban, hogy Dzsongszunak hogy telnek a napjai apja farmján vagy a lány lakásán, ahova a cicát jár etetni. Hú, azt a mindenit… Értem én, hogy hangulatteremtés, és ez egy ilyen típusú film, de könyörgöm: a XXI. században ezzel biztos nem fogja több fiatallal a filmművészetet megszerettetni, akiknek már pörgés kell ezer fokon. De hogy akkor legalább mutat valamilyen értéket, elgondolkodtat? Nem igazán.

Egy nagyobb társasággal néztem a filmet (kb. tízen voltunk), és nem adnám írásba a jelzőket, amikkel ők illették a filmet. Én, aki lényegében a felbujtó voltam, hogy ezt mindenképpen nézzük meg, nagyon próbáltam valami pozitívat, valami védhetőt találni benne, de egyszerűen nem sikerült. Aludtam rá egyet, és most sem tudok, maximum a metafóra jelentőségét, amit pedig a film végkifejlete miatt részletezni nem tudok. A főszereplőnk bántóan bamba volt, és hiába a keménykedés a film legvégén, ha egyébként erre sokkal korábban lett volna szükség.

Sajnálom. Nagyon szigorú leszek: 4 pont

 

Egy nap

Szilágyi Zsófia filmjét, ami egy háromgyerekes édesanya rohanó, feszült napját mutatja be, szintén nagyon vártam már, hiszen egy ismerősömnek volt szerencséje látni, és ódákat zengett róla.

A történet szerint egy romokban álló házasságot látunk, ahol a férj éppen félrelépni készül, de a feleségnek egyszerűen nincs ideje ez ellen tenni: három kisgyerekkel kell túlélnie minden egyes napot: a reggeli készülődéstől kezdve, a bölcsi-ovi-iskola meneten át, a különórákon keresztül, a betegségekig, mindezt tetézve azzal, hogy még anyagi gondokkal is meg kell küzdeniük.

Nagyon tetszett a film valóságszaga: ahogy az anya visszadobja az először kosárba tett májkrémet, mert meglát egy sorral arrébb egy leárazottat. Lényegében a reggeli lekváros kenyér, a vacsora májkrémes kenyér. A házaspár szellemi munkából él, és mint tudjuk, erre van napjainkban a legkevésbé kereslet, a kőművesek és kozmetikusok kiemelkedőbb fizetésért dolgoznak, mint a tanárok, köztisztviselők vagy jogászok (nem a menő ügyvédekre gondolok nyilván).

Az anya túlterheltsége is profin, életszerűen van ábrázolva: a már néhány, kisgyerekes barátnőmtől hasonlóakat hallok, a fáradtság és kimerülés mindennapos, három gyerekkel pedig lemenedzselni a napot, szinte képtelenség. Pedig itt még a nagymama is segít.

Sokat gondolkodtam a film közben: egyrészt, akinek még nincs gyereke, ez a film nagyon el tudja venni a kedvét a dologtól (van néhány, de minimális kedves, pozitív pillanat, amikor azt látjuk, hogy megéri a gyerekekért a sok szenvedés), a másik pedig az, hogy az én édesanyám is három gyerekkel küzdött meg apukámmal együtt. Mégsem mondta soha, hogy elviselhetetlen volt az élete abban az időszakban, vagy hogy nem bírt volna több felé koncentrálni, vagy hogy ne lett volna ideje az apukámra is. És nem bébiételt kaptunk, hanem minden nap főzött is. Nem 6 órába ment vissza dolgozni, hanem 8. A mai, a XXI. századi nők lennének gyengébbek? Vagy rosszabb szervezők? Vagy csak jobban fáj a mai nőknek elveszíteni a fiatalságukat, önállóságukat, a felelősség nélküli mindennapokat, amibe utána belerokkannak?

És lássuk be: a férj félrelépése ebben a filmben – hiába próbálja az anya úgy beállítani, mintha ez az ő cserbenhagyása és elárulása lenne – nem nézhető ilyen egyoldalúan: nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy ez mindig valaminek a következménye, két emberen múlik. A jóban-rosszban esküt a nőnek is figyelnie kellene, és nem úgy élni, mintha a férjed csak azért lenne, hogy hazahozza a pénzt, esetleg a gyereket a balett óráról. Minden mindennek a következménye.

Erős, életszagú film, Szamosi Zsófia nagyon hiteles (és most először gyönyörűnek is láttam), de a film maga mégsem az, amit újranéznék, vagy amiből tanulságot szűrhetnék le – főleg, ha a legutolsó képkockákat veszem. Ezért 7,5 pont.

 

A néma forradalom (The Silent Revolution)

Fogalmam sincs miért, de erre a filmre gondoltam azt, hogy nagyon unni fogom, és biztos nem fogok megfeszülni az izgalomtól. Mekkorát tévedtem!

Az igaz történeten alapuló német film 1956-ban játszódik, amikor egy kelet-német gimnáziumban a végzős diákok történelemórán 2 perces csenddel állnak ki a magyar forradalom mellett. Az ügy nem marad az iskola falain belül, vizsgálat indul, még miniszteri szintig is eljut a történet: a hatalom mindenképpen példát akar statuálni, mindenképpen ki akarja deríteni a hangadók nevét, és ehhez láthatjuk, milyen „finom” eszközöket vesz igénybe, hogy akarja például a diákokat egymás ellen fordítani.

Nagyon erős a magyar vonatkozása a filmnek, hiszen az 56-os forradalom képei, hírei folyamatosan fel-felbukkannak, a titkos helyen, ahol a nyugati híreket hallgatják a diákok, a zongorán Bartók Béla kotta áll, a film végén elhangzó mondat: „És ezzel az egésszel mit segítettek a magyarok ügyén? Semmit…” - ez olyan arculcsapás, hogy megszakad a szívünk a gyerekekért és a magyarokért is egyszerre.

De a film önmagában nem lehetne annyira jó, ha csak a magyar vonatkozása miatt tetszene az itthoni nézőknek. A film nagyon erős karakterekben, fordulatokban, történetmesélésben, az eszmék melletti kiálláson túl a fiatalkori lázadás és a szerelem témájában is.

Számomra elsősorban három fiúról szólt a történet, három különböző jellemről:

  • Kurtról, az egyenesen gondolkodó, elvei mellett mindig kitartó diákról – a városi tanácselnök fiáról
  • Theoról, aki ugyan kiállna az eszmék mellett, de csak visszafogottan, inkább belső kiállásként élné ezt meg, kicsit visszakozik a várható következmények miatt – egy helyi munkás fia, aki a családból először jutott el odáig, hogy tanulhat, érettségizhet.
  • Erikről, aki egyáltalán nem állt ki az eredeti elgondolás mellett, mivel hisz a szocializmusban (apja múltja miatt), ugyanakkor az osztály mellett mégis kiáll.

Mindhárom fiúnak nagyon gazdagon, részletesen kidolgozott háttere, karaktere van, a szülőket is megismerjük, látjuk miért váltak olyan fiatalokká, amilyenek, látjuk, hogyan hatnak mégis egymásra, hogyan változnak, hogy hogyan küzdenek meg bennük a különböző világnézeti elvek, hogy állják ki a barátság próbáját, hogy felelnek meg a szüleik vagy éppen az iskola elvárásainak.

Összefoglalva: a cselekmény több váratlan fordulattal is szolgál, így nem lankad a figyelmünk, végig felfokozottan tudjuk várni az események alakulását. A film nagyon mélyen érinti a nézőt, én konkrétan bőgtem a végén, hiteles, újranézném.

A nap filmje egyértelműen A néma forradalom, 8,5 ponttal. Csak azért nem több, mert kicsit elhúzták a végét, és talán túl sok mindenről akart szólni egyszerre. Én magam közönségdíjas filmnek nagyon esélyesnek tartanám, mivel a nézők nagyon együtt éltek a történettel, és nagy taps is volt a végén, de kételkedem: nem volt teljes teltház, és nem volt talán eléggé beharangozva. Azért hajrá!

 

Itt találjátok a 2. napi és a 4. napi beszámolót.