Élménypulzus

Élménypulzus

A bahiai gasztronómia

Brazil élmények 5.

2020. március 01. - Konika

Az előző bejegyzésekben már sokat meséltem a brazil utunkról, arról, hogy nem számít egy álom úti célnak manapság, még ha gyönyörű is, mégsem vonzza a turistákat a rossz közbiztonság miatt. Ezzel együtt meglepő volt, hogy az egyik legszabadabb, legelfogadóbb hely, ahol valaha jártam, de írtam a szilveszteri szokásaikról és a Salvador környéki kirándulási lehetőségekről is. Utoljára még a helyi ételekről mesélnék néhány érdekességet (a képek minőségéért elnézést kérek előre is).

Előre leszögezném, hogy nem lettem rabja a brazil ételeknek, a negyedik estén már sírni tudtam volna egy hazai húslevesért vagy egy jó olasz tésztáért. De utazásaink során mindig az egyik legmeghatározóbb élmény a helyi specialitások megkóstolása, így nem adtam fel. Míg az európai nagyvárosokban általában boldogságra fakasztanak a kulináris élmények, itt napról napra egyre furcsábbnak éreztem minden ízt. De nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem jók az ételek, hiszen minden, amit ettünk friss halból, húsból, gyümölcsökből állt, nem volt hasmenésünk egyszer sem, csak egyszerűen az alapízeket és fűszereket nem szerettem meg.

Tudni kell azt is, hogy Salvador da Bahia gasztronómiájáról lesz szó, amely az egyenlítőhöz közeli része Brazíliának, és több ételükre mondták, hogy még Rio-ban sem ismerik, nem fogyasztják, mert csak speciálisan náluk, Bahia államban létezik, terem meg az adott növény vagy gyümölcs.

Reggeli

img_20200105_092146.jpgA szállodai választékból a legjobban a tápióka lepény ízlett. Ezt forró vaslapon sütötték frissen, mégpedig úgy, hogy rászitálták a tápióka lisztet köralakban (mint ha egy palacsintát formáznának), kisütik mindkét oldalát, majd amit kérsz bele (húst, sajtot, zöldséget, hagymát), azzal jól megszórják és félbe hajtják. Lényegében az elkészítési módja és ideje hasonlított egy omletthez, ízben nem igazán tudom mihez hasonlítani, elég semleges volt, talán ezért választottuk reggelire gyakran. (Hoztunk haza természetesen egy kis tápiókalisztet, és a családnak sütöttünk is belőle, de hát nem lettek meggyőzve arról, hogy ez lenne a legjobb reggeli, ami kint kapható.)

A másik reggelire fogyasztott étel, amire visszajártam, az úgynevezett carima volt, ami pedig leginkább a mi tejbegrízünkre hasonlít. Ezt manióka lisztből főzik, teljesen sima állagú, tejbepapi feelingje volt, ízben is arra emlékeztetett. Mivel kókusztejben főzik, így meghatározó jellegű kókusz íze is volt.

Reggelire egyébként még a friss gyümölcsöket említhetném, a papayat, a mangót, a sárkánygyümölcsöt, a dinnyeféléket, amiknek tényleg sokkal gazdagabb az ízvilága, mint amit itthon kaphatunk.

Ebéd

A reggelinél jól elteltünk mindig, így ebédre általában vagy nem ettünk semmit, vagy csak egy kis apróságot, kvázi street foodot a parton. Ez lehetett sültkrumpli, de ha helyi specialitást akarunk kóstolni, akkor még a következők jöhettek szembe a parton:

Queijo coalho

img_20191231_153721_2.jpgEzt röviden csak valahogy úgy tudom lefordítani, hogy grillsajt nyársra húzva, melasszal leöntve (hogy jó édes legyen). Nekem nagyon ízlett, talán a legolcsóbb harapnivaló a parton: az árusok, a saját kis hordozható faszénes grillsütőjükön előtted lepakolnak, és a napernyőd árnyékában frissen grillezik a nyársra húzott sajtdarabokat. Opcionális, de egyszer mindenképpen javasolt kérni, hogy öntsék nyakon az édes szósszal.

 

 

Acarajé da Mara - a helyi gyros

img_20191231_163115_2.jpgMi elneveztük a helyi gyrosnak, de az egyetlen hasonlóság talán az általunk ismert étellel, hogy ezt is hasonló formában tálalják, egy kör alakú lepénykét töltenek meg, papírba csomagolják és már mehetsz is utadra vele. A lepény egyébként - ha jól értettük – valamilyen babpüréből készül, a benne található dolgok pedig zöldségek, valamilyen furcsa szósz és garnélarákok. Ez volt az egyik olyan étel, ami nagyon nem jött be...nem csak azért, mert a rákocskák a páncéllal együtt voltak tálalva – és biztattak, hogy nem gond, ezt így kell megenni, hanem a fűszerezése is nagyon zavaró volt. Vagy azért, mert dende olajban sütötték ki, vagy valamilyen egyéb íz is került bele, de én ebből az ételből két falatnál többet nem tudtam legyűrni. (Volt azért, akinek európai gyomorral is ízlett).

 

Acai – fagyi helyett

img_20200108_105614_2.jpg

img_20200103_105010_2.jpg

Az acai egy pálma típus a brazil esőerdőkben honos, a termése pedig külsőre leginkább lila szőlőszemekre hasonlít. Ebből a gyümölcsből készül a helyi fagyi, lényegében simán egyszerűn csak le van turmixolva és lefagyasztják. A világ egyik legegészségesebb ételének tartják, kiemelkedő antioxidáns tartalma miatt (kétszer annyi, mint a kék áfonyában), és meglepő módon még Omega zsírsavakat is tartalmaz. Rendkívül ízletes gyümölcs, önmagában is finom, azonban az acai-fagyizókban durván fel is turbózhatod az élményt: kérheted plusz gyümölcsökkel megszórva, de csokiöntettel, karamellel, vagy még nutellával is ízesítve. Nyilván az egészséges értékéből így már veszíthetünk, én általában csak egy kis banánnal és müzlivel a tetején ettem. Nagyon finom! (Európában nem tudom, hol kapható, Lisszabonban láttam egyszer, egyébként inkább cask étrendkiegészítő tabletta formájában valószínű, hogy találkozunk vele)

Ha szomjasak vagyunk természetesen itt is kapható több különböző helyi sör is (pl. Petra, Bohemia, Devassa, teljesen egyszerű hagyományos világos sörök), de talán érdemes átállnunk a Caipirinha koktélra (cukornádból készült rum, lime és jó sok barnacukor elegye, ütős). Ezt a koktélt tartják a brazilok tradicionális koktáljának, és a legtöbb helyen egyébként fel is turbózzák nekünk friss gyümölcsöknől, ha kérjük (Magyarországon is ittam már Mangos caipirinha-t, de ott nyilván egy kevéls mangó szirupot öntöttek hozzá, itt viszont a teljesen friss mangót kapják elő és turmixolják bele nekünk az italba. Mennyei.)

Aki nem érdeklődik az alkoholok iránt, az akkor utcai árusknál bátran keresse cukornádat frissen préselve és a kókuszdiót. Mindkettőt szinte fillérekért adják: a kókuszdiót a tetejénél felvágják, megnyitják nekünk és már sétálhatunk is tovább, a cukornádat pedig az orrunk előtt teszik bele egy préselőbe, hogy kinyerjék az édes nedűt belőle. Ezt egy kis jéggel és lime-mal együtt kapjuk a kezünkbe, és esküszöm, az egyik legfinomabb kvázi gyümölcslevelet kortyolgathatjuk a tűző napsütésben. (A cukortartalmának persze nem merek utánanézni...)

Vacsora

Itt találkozhatunk a legfurcsább ízekkel, de ha nagyon keresünk, akkor találunk kifejezetten magyar konyhára emlékeztető ízeket is.

Moqueca

img_20200102_220418_2.jpgA moqueca egy forró serpenyős egytálétel, amit általában 4-8 fős társaságoknak szolgálnak fel, egy hatalmas vasserpenyőben, amiben mint egy jó ragus egytálétel, összesültek a belevalók (általában halas, rákos vagy vegyes tengeri gyümölcsös változatok kaphatóak), nagyon egyedi, általam nem beazonosított fűszrezeésű ragus szószban. Ehhez mindig jár kísérőnek rizs, főtt bab, és egy kis farofa is köretként. A farofa nem más, mint a mainóka lszt megsütve, igazából sokáig tanakodtunk, hogy mi ez a por, és hogyan működik köretként, de aztán ráéreztünk az ízére, én kifejezetten megkedveltem, és leginkább a teljesn egytálételt megszórtam vele vastagon, mintha egy fűszer lenne.

Ettünk még furcsa, leginkább krumplipüréhez hasonló egytálételt is, amibe füstölt húsok voltak belekeverve, és egészen biztos, hogy nem krumpli volt az alapanyag, de a nevére már nem emlékszem.

Grillételek

img_20200106_181441_2.jpg

 

Ha valakit elriasztottam a moqueca-val, akkor bátran nézzen szét a grillhúsok között, abban egész megszokott ízeket kapunk és igazán finom a brazil marhahús. Köretként itt is a fent felsoroltakat kapjuk, mindenki szedhet magának abból és annyit, amit szeretne.

 

 

Feijoada (babos húsos egytálétel) 

Ez az étel nem tipikusan bahiai, hanem portugál eredetű, és egész Brazíliában nemzeti ételnek számít. Lényegében egy húsos-babos egytálételt kell elképzelni, ami a sok tengeri mütyür és furcsa fűszer után üdítően ismerősnek, magyarosnak hat majd. Egy óriási fazékba kerül bele a bab . speciálisan helyi fekete bab, valamint többféle hús, általában disznó vagy marha, de ezekből mindenféle, amik az étel igazi ízét megadják majd: kolbász, füstölt hús, sima hús. EZ egy ilyen igazi, mindent bele étel, és a füstölt húsok miatt lehet a végeredmény nagyon is ismerős a mi nyelvünknek. Én imádtam. A végeredményt fehér rizzsel és némi farofa-val tálalják (manióka liszt megsütve, nagyon érdekesnek tűnik elsőre, de egyébként én egy idő után rákaptam).

Természetesen a szállodákban sokkal nemzetközibb az ételválaszték, és bizonyos éttermekben pizzát, hamburgert is kapunk. Tehát ha valaki egyáltalán nem akarja megkóstolni ezeket az egyedi ízeket, akkor sem fog éhen halni. Személy szerint nekem a főételek közül a Feijoada jött be a legjobban, a street foodok közül a grill sajtok, az italok közül pedig minden ízletes volt véleményem szerint.

A legfurcsább élményünk talán a kávéval volt egyébként. Mindenki hallott már arról, hgoy a braziloknak jók a kávéik, főleg itt, közel az esőerdőkhöz, mi is azt gondoltuk, hogy úton-útfélem milyen egyedi, kifinomult kávézókba botlunk majd. Nos: aki nem tud kávé nélkül élni, mindenképpen készüljön fel: a razilok otthon szeretnek kávézni, általában csak reggelihez. A szállodában persze kapható kávé, de bent a városban, többször pórul jártunk. Egyyszerűen nem tartanak kávét a legtöbb bárban, sörözőben és étteremben. Egy part menti sétányon, ahol egymás érték a beülős helyek, sorba kellett kérdeznünk a pincéreket, van-e kávéjuk. A válasz egymás után soeban, mindig az volt, hogy nincs. Nagy nehezen, kb a tizedik helyen azt mondták, hogy van, de amikor 3 presszót rendeltünk, akkor kicsit láttuk, hogy elbizonytalanodott a felszolgáló. Majd láttuk, hogy elsétált egy tizenkettedik helyre, ahonnan kért egy harmadik csészét, mert nekik egyébként csak kettő kávéscsészéjük volt a bárban. És tejben ne is reménykedjetek: ha hosszas keresgélés után találtak egy helyet, ahol egyáltalán kávét felszolgálnak, azt is csak feketén fogjátok megkapni. Sokat mosolyogtunk az eseten, és természetesen egyébként ha nagyon-nagyon keresünk, akkor találunk kifejezetten kávézót a városban, de úgy el vannak rejtve, hogy európai szemmel és kávéfüggőként ez volt az egyik legfurcsább tapasztalásunk.

A végére pedig pár szót engedjetek meg környezetvédelmi szempontból: míg otthon már nem adnak műanyagszatyrot a bevásárláshoz (vagy csak pénzért, ha külön kérünk), addig itt még a szinte minden egyes termékhez a pénztáros dobálja mellé kettesével a szatyrokat…

Az éttermekben, a bulizós helyeken még megszokott, hogy rengeteg a műanyag tányér, evőeszköz, pohár. A legfurcsább az volt, hogy még egy kisebb összejövetelen is azt tapasztaltuk, hogy a műanyagpoharakat egyetlen használat után dobták el a vendégek, és mentek újabb koktélt vagy gyümölcslevet kérni a pulthoz egy teljesen új műanyag pohárba. Így egyetlen este alatt fejenként kiszámolni sem mertem, hogy mennyi műanyagpohár került kukába, én pedig próbáltam a sajátomat védeni, hogy a pincér se vigye el, és ameddig lehet, én mindent ugyanabból a pohárból ittam.

Ez az ország akkora, mint egy kontinens. És a műanyaggal kapcsolatos gondolkodásuk – de még a felső középosztályban is - olyannyira elmaradott, hogy nagyon elkeserítő volt látni, mekkora szeméttermelés folyik megállás nélkül.

Azért kivételeket is tapasztaltunk, például a szállodánkban nem találkoztunk műanyagszívószállal, ott már papír alapúakat tettek a koktél mellé, és az egyik brazil ismerősünk is büszkén mutatta a saját fémszívószálát, amit mindig a táskájában hord, így bármikor koktélozik, ő már nem kér hozzá szívószálat. Tehát azért reménykedhetünk abban, hogy idővel ott is szélesebb körben figyelnek majd a természetre.

Röviden ennyit Brazíliáról. Nem volt rossz, nagyon sok szép emlékkel távoztunk, de az is igaz, hogy nem feltétlenül vágyom vissza oda. Túlságosan különböztek a szokásaik, az emberek, az ételek.

Kirándulások Salvador da Bahiaból

Brazil élmények 4.

Lassabban haladok a brazil élménybeszámolómmal, mint hittem, ezért elnézést kérek. Írtam már bevezetésképpen Bahia államról, majd Salvador da Bahia város látnivalóit vettem sorra, és egy kicsit a brazil szilveszterről is meséltem. Most beszámolok a városon kívüli útjainkról, amiből ihletet meríthettek, ha nem elégít ki az óriási Salvador egymagában, a végeláthatatlan homokos partjaival.

 

Mi két helyre jutottunk el, amik még ott alvás nélküli, egy napos kirándulásként viszonylag könnyen megközelíthetőek voltak.

Az egyik Praia do Forte nevű hely, ahol egy teknősök mentésével foglalkozó farmot lehet megnézni, majd az ottani homokos partszakaszokon egy jót fürdeni, lazulni. Praia do Forte Salvadortól kb 1,5 órás autóútra található. Ez a pici városka teljesen a turistákra rendezkedett be: miután találunk parkolóhelyet (nem kis küzdelem árán), és elindulunk a teknősfarm bejárata felé, úton-útfélen üzletek, bárok, éttermek szegélyezik utunkat.

A teknősök védelmével foglalkozó nonprofit szervezet, a Projeto Tamar egy kisebb tengeri élővilágot bemutató állatkerthez hasonlít, közvetlenül a parton. Személy szerint nekem csalódás volt a hely, mivel tényleg nagyon kis területen, összességében 4-5 teknősfajt, 1-2 cápát, valamint rájákat lehetett megnézni, őket is szívszakadva: pár méterre a természetesen élőhelyüktől, véleményem szerint borzasztóan picike medencékbe voltak elhelyezve, ami engem inkább elszomorított. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a park bevételeit ténylegesen a teknősök mentésére fordítják. A tojáslerakóhelyeket ugyan meg lehetett nézni, de teknős kikelés vagy visszaengedés nem történt az óceánba, így akár kihagyható is ez a program. Azoknak ajánlom, akik esetleg első kézből tudnak információt szerezni arról, mikor történik kis teknősök beengedése az óceánba, vagy mindenképpen vágynak más, városon kívüli csendesebb partok felfedezésére is, Salvadoron kívül. Az óceán tényleg nagyon szép volt itt, és a parton több programmal is várták a nyaralókat (vízi sportok, lovaglás).

 

Egy másik lehetőség kirándulni, ha lemegyünk Salvador kikötőjébe és befizetünk egy hajóútra. Több opció közül választhatunk: vannak utak, amik kifejezetten egy konkrét helyre visznek el, majd este vissza, de vannak az öbölben körutak is, amik szinte egész nap a vízen vannak. Teljesen opcionális, ki, mit választ, mi Morro de Sao Paolo-ba szerettünk volna eljutni, ami egy természetvédelmi övezetben található, állítólag a legszebb parttal a vidéken.

Az utazás nem volt persze egyszerű. A közvetlen hajójáratra már elfogytak a jegyek (tehát érdemes korán érkezni a kikötőbe, indulás előtt 15-20 perccel már kicsi az esély), ugyanakkor felajánlották nekünk, hogy egy kisebb kerülővel, de el tudunk oda jutni. Valószínűleg nem tudtuk, mire mondunk igent, mert ha előre részletesen elmagyarázták volna, akkor alaposan meggondoltuk volna, hogy elinduljunk-e felfedezni Brazília vidéki falvait, ugyanakkor az is igaz, hogy így kaptunk igazi, valódi tapasztalatot erről a tájról.

Salvador kikötőjéből egy helyi hajójárattal utaztunk át Vera Cruz településre (egy szemközti szigetre), majd ott buszra ültettek minket és kb 2 óra alatt jutottunk el egy ici-pici apró településre, Bom Jardimra, ami lényegében csak egy pici kikötőből állt, ahol már apró, 5-6 személyes motorcsónakokba ültettek minket, és még egy rövid, kb negyedórás út után értük el Morro de Sao Paolo partjait. Vagyis több mint 3 órás út oda és ugyanannyi vissza, megismerve ezt az arcát is a vidéknek.

A paradicsom előtt megjártuk és láttuk a valódi, a nagyon szegény Brazíliát is, az útmentén legelésző, de hidegrázóan csontsovány lovakat, mezítláb rohangáló gyerekeket, ablakok nélküli házakat, és még egy temetési menetbe is belefutottunk, ami a főútvonalon haladt, jelentős dugót előidézve ezzel. Ha Salvadorban, a városban csak az jelenti az egyetlen negatívumot, hogy a bűnözéstől félünk, akkor a vidéki életbe való bepillantás a valódi szegénységet is megmutatja, ami egyáltalán nem elhanyagolható. Nem várt utazásunk így, még ha csak a buszból kipillantva is, de értékes tapasztalatokat adott hozzá a nyaralásunkhoz.

Morro de Sao Paolo viszont tényleg megérte az összességében 6 órás utazást. A sziget csodálatos, és egyedi, gyönyörű partokkal és igazán környezetbarát: autómentes. A szigeten nincs autóközlekedés, a turisták mind hajókkal és csónakokkal érkeznek, aki pedig itt száll meg, annak a bőröndjeit a kikötőben állomásozó talicskás fiúk fogják felpakolni, és tolni a turisták után. A szigetre belépőt is kell fizetni érkezéskor, és fel kell készülni arra, hogy kifejezetten drágák az éttermek, a bárok, és feltételezem, hogy a szállások is. Az egyetlen negatívum talán, hogy ez a hely is kezd túlságosan népszerű lenni: elbújni a világ elől, kettesben romantikázni a párunkkal itt már szinte képtelenség: olyan érzésem volt a városban és a parton is, hogy a hely telt házas, és még ha nincsenek is autók, a rengeteg turista bizonyosan negatívan hat a környezetre.

Több napos itt tartózkodásra is ajánlják természetesen a szigetet, állítólag nagyon szép túraútvonalak vannak, számtalan strand, hogy minden nap másikat fedezzünk fel, és az éjszakai életet is dicsérik. Mi mindebből csak keveset tudtunk megtapasztalni, mert mennünk kellett a 3 órás utunkra vissza Salvadorba, de például egyértelműen itt volt a legfehérebb a homok és a legszebb a kilátás, valamint a legfinomabb a frissen facsart cukornád juice.

Ha már cukornád: itt az ideje, hogy a következő írásban a bahiai gasztronómiába kalauzoljalak el benneteket.

A friss, fiatalos és meglepetéseket is tartogató Oscar gála

A korábbi években mindig írtam egy Oscar előzetest, ahol latolgattam az esélyeket, és elmondhattam, nekem, melyik kategóriában ki a kedvencem, és ki várható nyertesnek a fogadóirodák szerint, az Oscar után pedig megszámolgattam a tippjeimet, hányat találtam el. Idén szakítottam ezzel a „hagyománnyal”. Egyrészt, jóval korábban volt a gála, mint máskor (február utolsó vasárnapja helyett, már február elején izgulhattunk), így kevesebb időm volt arra, hogy minden filmet megnézzek, másrészt annyi más helyen lehet előrejelzéseket olvasni, hogy idén nem éreztem életbe vágóan fontosnak a beharangozót. Továbbá igazán tippelgetni akkor tudok, ha mindent láttam, és idén még azért kimaradt nekem Az ír, A két pápa és az 1917 is. Pedig mindhármat lett volna lehetőségem az utolsó napokban megnézni, de egyszerűen nem éreztem elég energiát rá. Természetesen mindhármat pótlom majd a következő hetekben!

A legek a gáláról:

  • A legnagyobb személyes örömöm, kis sikítással az éjszakában: Taika Waititi győzelme a Jojo nyuszi forgatókönyvéért.

  • A legnagyobb meglepetés a színpadon: Eminem élőben a Lose yourself című dallal! Erre talán senki nem számított, hogy ő is megjelenik.

  • A legszebb ruha: Scarlett Johanssoné (szorosan követi Regina King ruhája)

  • A leggyönyörűbb énekhang a színpadon: Cynthia Erivo (hátborzongató élmény volt hallgatni, ott is állva tapsolták – a Stand up című dalt énekelte a Harriet c. filmből - érdemes lesz ár figyelni nem csak énekesnőként, hanem színésznőként is!)

  • A legnagyobb csalódás: tényleg nem tudom megérteni Billie Eilish körüli felhajtást...engem még semelyik élő fellépésével nem tudott meggyőzni, hogy a legnagyobb énekesek között lenne a helye. Ő egy jelenség, és a fiatal generációt képviseli, de a hangja nekem nagyon kevés, még egy egyszerű dalban is.

  • A legnagyobb meglepetés a díjak között: a legjobb film az Élősködők lett! (megérdemelten, de erre nem mertem volna fogadni)

  • A legszomorúbb Scarlett Johansson miatt vagyok (két jelölés egyszerre, és egyiket sem kapta meg - lejjebb olvashatjátok majd, melyiket és miért adtam volna neki.)

Ha tavaly azt lehetett mondani, hogy igazságosan eloszlottak a díjak, akkor ez idén még hangsúlyosabban igaznak tűnik. Talán végleg elmúltak azok az idők, amikor egy film egyedül képes 8-10 Oscar díjat begyűjteni? Ez vajon azt jelenti, hogy nincs igazán kiemelkedő film, ami minden más közül kitűnik, vagy azt, hogy egyformán erős filmek készülnek évről évre? Lehet erről is egy vitát nyitni… A jelölti listáról nekem a Rocketman nagyon hiányzott (tudom, egy betétdal is jelent valamit, de abban a filmben sokkal több volt).

A gyors összesítés a darabszámokról:

Élősködők  4 díj

1917 3 díj

Volt egyszer egy... Hollywood 2 díj

Az aszfalt királyai 2 díj

Joker 2 díj 

Jojo nyuszi 1 díj

Kisasszonyok 1 díj

Házassági történet 1 díj

Botrány 1 díj

Judy 1

Rocketman 1

 

Lássuk sorban a nyerteseket, és hogy én magam kinek adtam volna díjat (a tippjeimet még a gála előtt írtam össze):

 

Legjobb film

  • Az aszfalt királyai

  • Az ír

  • Jojo Nyuszi

  • Joker

  • Kisasszonyok

  • Élősködők

  • 1917

  • Volt egyszer egy... Hollywood

  • Házassági történet

A díjat kapta: Élősködők

A díjat adtam volna: Jojo nyuszi

Rövid indoklás: Nagy Taika Waititi rajongó vagyok imádtam a filmet, és tudom, hogy még meg fogom nézni. Amit még szeretek a listáról az a Joker (nagyon erős alkotás, elkapja a nézőt) és a Volt egyszer egy… Hollywood. Ezeket már nem feltétlenül nézném újra, de mindkettő erős hatással volt rám a moziban. Az Élősködőkre egyszerűen nem is gondoltam, mint esélyesre: nyilván, mivel a nemzetközi film díjat megkapta, egyszerűen nem hittem, hogy ezt is oda adják neki. Óriási meglepetés tényleg. Azzal együtt, hogy tényleg jó film.

 

Legjobb rendező

  • Martin Scorsese (Az ír)

  • Todd Phillips (Joker)

  • Sam Mendes (1917)

  • Quentin Tarantino (Volt egyszer egy... Hollywood)

  • Bong Joon-hoo (Élősködők)

A díjat kapta: Bong Joon-hoo (Élősködők)

A díjat adtam volna: Todd Philips (Joker)

Rövid indoklás: Azért adtam volna neki, mert rendezői szempontból hihetetlen bravúr volt, ahogy egy konkrét emberi tragédián keresztül bemutatja az egész társadalom labilitását is. Második helyre húztam volna az Élősködők miatt Bong Joon-hoo-t, aki tényleg zseniális filmet készített, de azért nem tenném első helyre, mert a hagyományosan erős dél-koreai termésből nem érzem, hogy kiemelkedne, inkább csak jobban felkapták a többi filmhez képest.

 

Legjobb férfi főszereplő

  • Antonio Banderas (Fájdalom és dicsőség)

  • Leonardo DiCaprio (Volt egyszer egy... Hollywood)

  • Adam Driver (Házassági történet)

  • Joaquin Phoenix (Joker)

  • Jonathan Pryce (A két pápa)

A díjat kapta: Joaquin Phoenix (Joker)

A díjat adtam volna: Joaquin Phoenix

Rövid indoklás: Nem mostanában lett az egyik kedvenc színészem Joaquin Phoenix, és a Nyughatatlan idején sírtam, hogy lemaradt a díjról, annyira hatalmasat játszott már akkor is. Ez a film pedig nem önmagában egy lesoványodott karakter megformálása, hanem az őrület határán mozgó egyén apró kilendülései több irányba. Félelmetes alakítás.

 

Legjobb férfi mellékszereplő

  • Tom Hanks (Egy kivételes barát)

  • Anthony Hopkins (A két pápa)

  • Al Pacino (Az ír)

  • Joe Pesci (Az ír)

  • Brad Pitt (Volt egyszer egy... Hollywood)

A díjat kapta: Brad Pitt

A díjat adtam volna: Brad Pitt

Rövid indoklás: Az az igazság, hogy a többieket még nem láttam, pótolnom kell ezeket a filmeket. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy Brad Pitt egyik legjobb alakítását láthattuk Tarantino filmjében.

 

Legjobb női főszereplő

  • Cynthia Enrivo (Harriet)

  • Scarlett Johansson (Házassági történet)

  • Saoirse Ronan (Kisasszonyok)

  • Charlize Theron (Botrány)

  • Renée Zellweger (Judy)

A díjat kapta: Renée Zellweger (Judy)

A díjat adtam volna: Renée Zellweger

Rövid indoklás: A Judy című filmben Renée Zellweger olyan munkát tett le az asztalra, mint Joaquin Phoenix a Jokerben. Nem csak egy külsődleges átalakulást hozott, hanem teljesen átlényegült Judy Garlanddá, a lélegzetvétele is egy másik személlyé avatta. A többiek közül elismerem mindannyiuk munkáját, de például Scarlett Johanssont láttam már sokkal jobbnak, sokkal egyedibbnek, míg Saoirse Ronan önmagában vizsgálva kiemelkedő, a többiekkel összehasonlítva nem volt kiemelkedő.

 

Legjobb női mellékszereplő

  • Kathy Bates (Richard Jewell balladája)

  • Laure Dern (Házassági történet)

  • Scarlett Johansson (Jojo Nyuszi)

  • Florence Pugh (Kisasszonyok)

  • Margot Robbie (Botrány)

A díjat kapta: Laura Dern

A díjat adtam volna: Scarlett Johansson

Rövid indoklás: Laura Dern kiemelkedő volt a Házassági történetben, ugyanakkor amiért mégis Scarlett Johannson felé húzott a szívem, az az, hogy Laura-nak egy irritáló karaktert kellett megformálnia, amit véleményem szerint mindig könnyebb hozni. Egy kivételesen jó, már-már angyali szerepet alakítani úgy, hogy az ember szíve belesajduljon – nekem ez is kivételes feladat, és ahogy a kritikámban is írtam: mindenki olyan édesanyát szeretne, mint amilyen Scarlett Johansson volt a Jojo nyusziban. És olyan édesanyát, mint amilyen Laura Dern volt a Vadon című filmben. Én inkább azért adtam volna neki, nem ezért a filmért. De a köszönőbeszéde nagyon megható volt.

 

Legjobb nemzetközi film

  • Corpus Christi (Lengyelország)

  • Honeyland (Észak-Macedónia)

  • Fájdalom és dicsőség (Spanyolország)

  • Élősködők (Dél-Korea)

  • Les Miserables (Franciaország)

A díjat kapta: Élősködők

A díjat adtam volna: Élősködők

Rövid indoklás: A kritikám itt olvasható a filmről, tényleg az egyik legjobb film 2019-ből. A többi jelölt közül a Fájdalom és dicsőséget láttam, de számomra unalmas és kicsit öncélú film benyomását keltette.

 

Legjobb animációs film

  • Így neveld a sárkányodat 3.

  • Keresem a testem

  • A hiányzó láncszem

  • Klaus

  • Toy Story 4.

A díjat kapta: Toy Sory 4

A díjat adtam volna: Toy Story 4

Rövid indoklás: Egyiket sem láttam, a Toy Storyt csak megvettem, hogy mindenki nagyon dicséri, ezért itt alátámasztani nem igazán tudom a saját döntésemet. Sokan várták, hogy esetleg a Netflix filmje, a Klaus kaphatja, de végül nem lett meglepetés.

 

Legjobb adaptált forgatókönyv

  • Az ír (Steve Zaillian)

  • Joker (Todd Phillips és Scott Silver)

  • Jojo Nyuszi (Taika Waititi)

  • Kisasszonyok (Greta Gerwig)

  • A két pápa (Anthony McCarten)

A díjat kapta: Jojo nyuszi

A díjat adtam volna: Jojo nyuszi

Rövid indoklás: Nálam nem kérdés, hogy a kedvenc idei filmem kedvenc rendezője által adaptált forgatókönyv a nyerő. A munkája azért is kiemelkedő, mert nehéz a vígjátéki elemeket megfelelő határok közé szorítani egy ilyen típusú filmnél, és még nehezebb elérni azt a fokozatos leépítést, ahogy a vígjáték eltűnik, és a dráma kerül előtérbe. Úgy örültem ennek a díjnak!

 

Legjobb eredeti forgatókönyv

  • Tőrbe ejtve (Rian Johnson)

  • Házassági történet (Noah Baumbach)

  • 1917 (Sam Mendes és Krysty Wilson-Cairns)

  • Volt egyszer egy... Hollywood (Quentin Tarantino)

  • Élősködők (Bong Joon-ho és Han Jin Won)

A díjat kapta: Élősködők

A díjat adtam volna: Élősködők

Rövid indoklás: Na itt nagyon nehéz volt döntenem. Az Élősködők nagyon jól összerakott forgatókönyv, a dugába dőlt sátrazást követő jelenetek fergeteges forgatókönyvírói munkát tükröznek. De azt gondolom, a Tőrbe ejtve című krimi fordulatai is nagyon jól lettek felépítve, és persze Tarantino is érti a dolgát.

 

Legjobb operatőri munka

  • Az ír (Rodrigo Prieto)

  • Joker (Lawrence Sher)

  • A világítótorony (Jarin Blaschke)

  • 1917 (Roger Deakins)

  • Volt egyszer egy... Hollywood (Robert Richardson)

A díjat kapta: 1917 (Roger Deakins)

A díjat adtam volna: 1917

Rövid indoklás: Még nem láttam, de Roger Deakinst ismerve nyilván felejthetetlen operatőri munkát tett le az asztalra. Ha nem választhatnék olyan filmet, amit még nem láttam, A világítótornyot mondanám: gyűlöltem azt a filmet (elnézést a rajongóktól), de operatőri szempontból kiemelkedő munka volt.

 

Legjobb vágás

  • Jojo Nyuszi

  • Élősködők

  • Az aszfalt királyai

  • Joker

  • Az ír

A díjat kapta: Az aszfalt királyai

A díjat adtam volna: Az aszfalt királyai

Rövid indoklás: Ugyan ez az autóversenyzésről szóló film a többi jelölt mellett kevesebb figyelmet kapott és összességében talán tényleg hiányzott is belőle valami plusz, ami igazán feledhetetlenné tenné, azt nem vitathatja senki, hogy vágói feladatokban ez lehetett talán a legösszetettebb munka a többi filmhez képest.

 

Legjobb eredeti filmzene

  • Joker (Hildur Guðnadóttir)

  • Házassági történet (Randy Newman)

  • Kisasszonyok (Alexandre Desplat)

  • 1917 (Thomas Newman)

  • Star Wars: Skywalker kora (John Williams)

A díjat kapta: Joker

A díjat adtam volna: Joker

Rövid indoklás: Azért a Joker, mert abból megragadt pár zenei motívum. A díjátadón közben már azért is örültem a nyertesnek, mert elhangzott, hogy a Csernobil című HBO sorozat zenéjét is ő szerezte, amely az egyik legnagyobb kedvencem.

 

Legjobb eredeti betétdal

  • (I’m Gonna) Love Me Again (Rocketman)

  • I'm Standing With You (Breakthrough)

  • Into the Unknown (Jégvarázs 2.)

  • Stand Up (Harriet)

  • I Can't Let You Throw Yourself Away (Toy Story 4.)

A díjat kapta: Love me Again (Rocketman)

A díjat adtam volna: Love me Again (Rocketman)

Rövid indoklás: Imádtam a Rocketman című filmet, így örülök, hogy legalább ennél az egy díjnál voksolhattam rá. A Jégvarázs betétdalának előadására ide hozni a világ különböző pontjairól az Elsa hangját adó színésznőket: azért az is nem kis szervezést igényelhetett.

 

Legjobb vizuális effektus

  • Bosszúállók: Végjáték

  • Az ír

  • Az oroszlánkirály

  • 1917

  • Star Wars: Skywalker kora

A díjat kapta: 1917

A díjat adtam volna: Bosszúállók: Végjáték

Rövid indoklás: Csak tippeltem...

 

Legjobb díszlet

  • Az ír

  • Jojo Nyuszi

  • 1917

  • Volt egyszer egy... Hollywood

  • Élősködők

A díjat kapta: Volt egyszer egy... Hollywood

A díjat adtam volna: Jojo nyuszi

Rövid indoklás: Függetlenül attól, hogy a kedvenc filmem a listán, véleményem szerint díszletben is nagyon erős volt. Az Élősködők egy mai kort formált meg, mind a luxust mind a szegénységet különösebb munka nélkül egy-egy bérelhető helyszínen meg lehetett találni, és Hollywood is önmaga adta a hátteret Tarantino filmjéhez.

 

Legjobb jelmez

  • Az ír

  • Jojo Nyuszi

  • Joker

  • Kisasszonyok

  • Volt egyszer egy... Hollywood

A díjat kapta: Kisasszonyok

A díjat adtam volna: Kisasszonyok

Rövid indoklás: Nem adhatok mindent én sem a Jojo nyuszinak, így a Kisasszonyokra voksoltam, ahol talán a legnagyobb gondossággal kellett a jelmezeket összeválogatni, és amúgy is szokás kosztümös filmnek adni ezt a díjat.

 

Legjobb smink és haj

  • Botrány

  • Demóna: A sötétség úrnője

  • Judy

  • Joker

  • 1917

A díjat kapta: Botrány

A díjat adtam volna: Judy

Rövid indoklás: Renée Zellweger önmagában is óriási átalakuláson ment át, de készségtelen, hogy a haj és a smink is sokat hozzátett ahhoz, hogy Judy Garlandot életre keltse. A Botrány győzelme nálam az egyik legnagyobb meglepetés volt a díjak között.

 

Legjobb hangvágás

  • Az aszfalt királyai

  • Joker

  • 1917

  • Volt egyszer egy... Hollywood

  • Star Wars: Skywalker kora

A díjat kapta: Az aszfalt királyai

A díjat adtam volna: Az aszfalt királyai

Rövid indoklás: Sokat gondolkodtam, hogy az 1917 vagy Az aszfalt királyai legyen-e a befutóm, mindkét film olyan, amelyiknél a hangokra nagy hangsúlyt kellett fektetni, így a két hangdíjat megosztottam kettejük között. Az már tényleg mázli, hogy pont jól tippeltem meg, melyiket melyikük kapja.

 

Legjobb hangkeverés

  • Ad Astra

  • Az aszfalt királyai

  • Joker

  • 1917

  • Volt egyszer egy... Hollywood

A díjat kapta: 1917

A díjat adtam volna: 1917

Rövid indoklás: lásd az előző díjnál.

 

Az eddigi 20 díjnál volt tippem, vagyis inkább úgy mondom indokolt vágyam, hogy ki kapja a díjat, és 20-ból 14 esetben úgy látszik idén egyezett a véleményem az Akadémia tagjaival.

 

További díjak:

Legjobb rövidfilm

  • Brotherhood

  • Nefta Football Club

  • The Neighbor’s Window

  • Saria

  • A Sister

A díjat kapta: The Neighbor’s Window

 

Legjobb animációs rövidfilm

  • Daughter

  • Hair Love

  • Kitbull

  • Memorable

  • Sister

A díjat kapta: Hair Love

 

Legjobb dokumentumfilm

  • American Factory

  • The Cave

  • The Edge of Democracy

  • For Sama

  • Honeyland

A díjat kapta: American Factory

 

Legjobb dokumentum-rövidfilm

  • In the Absence

  • Learning to Skateboard in a War Zone If You’re a Girl

  • Life Overtakes Me

  • St. Louis Superman

  • Walk Run Cha-Cha

A díjat kapta: Learning to Skateboard in a War Zone If You’re a Girl

 

Szilveszter Brazíliában

Brazíliába rokonlátogatás kapcsán kerültünk december végén, így a szilvesztert is ott töltöttük (már írtam két összefoglaló anyagot Bahiaról, valamint a város látnivalóiról, ott több fényképet is láthattok, itt viszont, mivel szilevszter este nem kattogtattunk, nem lesznek képek!)

Otthon, a pakoláskor jól átgondoltam, hogy a szilveszteri estére egy vadul csillogó ruhácskát pakolok, hiszen itthon mindenki így bulizik. Az első furcsaság ezért az volt, amikor kora este, a szálloda halljában sétálva elkezdett feltűnő lenni, hogy mindenki hófehérbe van öltözve. De tényleg mindenki. Ekkor gyanús lett, hogy ennek valamilyen jelentősége lehet, ezért gyorsan utánaolvastunk: igen, Brazíliában szilveszter éjjel a fehér ruha viselete mondhatni kötelező: ez szimbolizálja az újrakezdést, hogy mindenki úgymond tiszta lappal indul a jövő évre.

Nos, még fehér ruhát csak-csak találtam a bőröndben, ugyanakkor a másik szokáshoz már nem sikerült alkalmazkodni: nevezetesen, hogy vadonatúj fehérnemű legyen rajtad. A szín ott már kevésbé érdekes, illetve attól függ, hogy mit szeretnél a jövő évre, úgy kell választanod színt. Például a piros a szerelmet jelképezi, a fehér a nyugalmat, a kék a barátságot, a sárga a szerencsét és a pénzt, a narancs a sikert, a zöld az egészséget. A nagyon rafinált brazilok ilyenkor szivárványszínű alsót húznak, hogy lehetőleg mindenre felkészüljenek, és minden jóban részesüljenek az új évben.

Egy másik szokás a tengerparton ünneplőknél, hogy be kell sétálni a tengerbe, és hétszer ugrani, 7 egymást követő hullámba. (Ahol mi ünnepeltünk, ugyan parton volt, de sziklás részen, így itt senki nem ment be éjjel a vízbe, de megnyugtattak minket, hogy másnap napközben is pótolható a 7 db ugrás a hullámokba. Pótoltuk is!) Minden egyes ugrásnál kívánni kell valamit az új évre, majd megfordulni, és arccal a part felé kisétálni a vízből: egészen addig nem szabad visszanézni az óceánra, amíg teljesen ki nem ért az ember száraz részre.

Az ételek terén lencsét itt is szokás enni szilveszterkor (igaz, mi nem találkoztunk vele), ezen kívül szintén a remélt gazdagság miatt szokás enni gránátalmát (a magokat ilyenkor el is teszik és megőrzik), valamint 12 szem szőlőt 12 perccel éjfél előtt.

Mi ezen szokások közül végül csak a fehér ruhába öltözést és a másnapi hullámokban való ugrálást tudtuk megvalósítani. Vendéglátóink egyébként egy helyi, parton rendezett buliba vittek el minket, ahol még este 10 körül is csak szállingóztak az emberek. Inkább 11 felé érkeztek sokan – így aztán könnyű hajnalig bulizni. Egymást váltották az élő zenekarok a színpadon, hihetetlen jó hangulat volt, látszott, hogy a fiatalok mind nagyon jól érzik magukat, én pedig csak meresztgettem a szememet a legkülönbözőbb fehér tengerparti ruhakölteményekre. Nagyon durva, hogy milyen rucikban járnak a brazil lányok! Mondhatni, tényleg mindent megmutatnak. A zene pedig, igazi brazil, rengeteg dobbal, afrikai beütésű ritmusokkal, így a merész ruhákhoz a merész tánc is párosul: bizony sokszor azt gondoltam, hogy ha otthon felvennék egy ilyen ruhát, és hozzá még így is ráznám a fenekem, akkor bizony nagyon meglepő reakciókra számíthatnék. Itt viszont ez tűnt teljesen normálisnak, megszokottnak, egyik lányt sem féltettem, hogy valaki majd megtámadja haza felé.

Őszintén szólva a zene egyébként nekem egy idő után unalmassá vált: kevés dallam, rengeteg ritmus: egy ideig átitatja az embert, és együtt bulizik a többiekkel, ugyanakkor egy idő után monotonná válik, és még a füled is elkezd fájni tőle. A zene tehát az egyik pont, ami miatt a brazil kulturát fényévekre éreztem az európaitól.

Salvador da Bahia: a város és a part

Brazil élmények 2.

A brazíliai Salvador da Bahia városról az előző posztban már írtam pár gondolatot, most vegyük sorra a látnivalókat. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a különböző érdekességek elég távol esnek egymástól, és a nem túl jó közbiztonságról híres Brazíliában éppen ezért kizárt, hogy mindent gyalogosan bejárjunk. Nagyobb egységekben mesélek az egyes helyszínekről, de ezek között javasolt taxiba pattanni (vagy használhatjuk az ubert, amely kb. fél áron van a taxikhoz képest. Vigyázat, én egy taxist/sofőrt sem láttam, aki beszélt volna angolul!)

Pelourinho

A szó jelentése pellengér, ez a városrész a szó szerinti központ, az óváros, ahol állítólag annak idején nyilvánosan korbácsolták, büntették meg a rabszolgákat. Emiatt lappang az emberben egyfajta kellemetlen érzés, ahogy az utcákon sétál, pedig az Unesco világörökség részévé nyilvánították, és valóban nagyon szép koloniális stílusban épült házak, vidám színekkel csalogatják a turistákat.

dsc_0967_2.JPG

dsc_0969_2.JPG

Ezen a városrészen megnézhetünk néhány templomot, mint például Igreja da Ordem Terceira de Nossa Senhora do Rosário dos Pretos-t, ahova a rabszolgák járhattak, a színe talán furcsának hat elsőre (kék), de a megdöbbentően sok aranydíszítést tartalmazó Igreja e Convento de São Francisco templomot is itt találjuk. Aranyért nem kellett a szomszédba menni annak idején, de a templom kerengőjében Portugáliára emlékeztető falcsempéket is találunk.

 

Séta közben az óvárosban található kék, piros, sárga, zöld színű házacskák ismerősek lehetnek, ami nem véletlen: Michael Jackson itt forgatta a They don’t really care about us című dal klipjét.

Ezen a részen abszolút biztonságban éreztük magunkat, több étterem, bár is található itt, és az utcán bárhol vehetünk pár reálért (2-3 reálért találtunk általában, ami 150-200 forintnak felel meg) friss kókuszdiót, ha megszomjazunk. Ugyanakkor itt is felhívták a figyelmünket, hogy a kis mellékutcákba ne forduljunk be, mindig tartsuk a fő csapásirányt. Innen csak pár perces sétára (biztonságos volt) találjuk Salvador egyik jelképét, a felvonót, amely a város úgyneveztt felső részét köti össze, az alatta található alsó résszel, ahol a kikötőt és a piacot fedezhetjük fel.

img_20191230_173642_2.jpg

A felvonó melletti kilátó részen, ha alaposan körbenézünk, láthatjuk, hogy a közvetlen óvárosi részen kívül mennyi lerobbant toronyház áll a városban minden irányba, még a központ és a kikötő közvetlen közelében is. Nem favellákra gondolok tehát (az is volt persze a városban bármerre indultunk el), hanem kifejezetten óriási, 20-30 emeletes, láthatóan elhagyott, leginkább bontásra ítélt épületre. Hogy miért meredeznek az ég felé, miért van belőlük olyan sok, arra kívülállóként nem találtunk választ, mindenesetre az összképet jelentősen rombolják.

dsc_0102_2.JPG

dsc_0104_2.JPG

A kikötőnél található Mercado Medolo ma a szuvenírek beszerzési helye, bár itt is kerülgeti az embert az a kellemetlen érzés, hogy itt anno rabszolgákat adtak-vettek, nem hűtőmágnest és pólót. A belvárosban egyébként egyáltalán nem találni olcsó helyeket, az éttermek és bárok kifejezetten drágának tűntek. Külön posztban tervezem összegyűjteni a helyi specialitásokat és árakat, de előre annyit elárulok, hogy a külvárosban is budapesti árszínvonalon működnek a műanyagszékes helyek is, amin azért döbbentünk meg, mert a fejünkben az élt, hogy Brazília olcsóbb lesz az otthoni árszínvonalhoz képest.

A piacnál találjuk tehát a hivatalos kikötőt is, ahonnan mind turistajáratok, mind helyi járatok indulnak folyamatosan a környező szigetekre vagy éppen csak ennek az óriási öbölnek, a Mindszentek öblének más kikötői felé. Mi is hajóra szálltunk az egyik nap, röviden arról is mesélek majd egy következő posztban.

Bonfim

Van még egy templom, a fent már említetteken kívül, amely ugyan nem az óvárosban található, mégis talán a legnagyobb turistalátványosságnak számít Salvadorban. A röviden csak Bonfim-nek nevezett bazilika egyébként önmagában nem nyújt különösebb élményt, az óvárostól kb 20 perc autóútra található (taxi), azonban aki szereti a babonákat, a szerencsét hozó kabalákat, azoknak kihagyhatatlan. A templom környékén rengeteg árus található, akiknél színes szalagokat lehet vásárolni. A hagyomány szerint 2 szalagot kötöznek fel az ide látogatók: egyet a csuklójukra (más is segíthet felkötni), egyet a templom kerítésére. A lényeg, hogy három csomót kell rá kötni, és minden egyes csomónak a meghúzásánál kívánni kell valamit. A három kívánságot nem szabad elmondani senkinek, és a babona szerint hagyni kell, hogy a szalag majd magától leessen a kezünkről, amely azt jelzi, hogy a kívánságaink valóra váltak. Így magyarázták nekünk, tehát múlt időben, elvileg akkor veszítjük el a szalagot, amikor teljesültek a kívánságok. Nem tudom: én kb 2 nappal később a strandon, a hullámok közé való ugrálás közben veszítettem el az enyémet, pedig nyilvánvaló, hogy 2 nap alatt nem teljesültek a vágyaim. De megnyugtattak, hogy rosszat sem jelent, ha elhagyom a szalagot.

dsc_0410_2.JPG

dsc_0447_2.JPG

Városi strandok

Természetesen a város legnagyobb előnye, hogy óriási területen rendelkezik homokos strandokkal, amelyeket mind bejárni teljes képtelenség. A látnivalókhoz sorolhatjuk azonban a Farol da Barra nevű világítótoronyt, ahonnan csodás kilátásban gyönyörködhetünk, de a strandjait is kipróbálhatjuk: a tőle balra található, Copacabanara emlékeztető hosszú homokos, nagy hullámokkal tarkított strand magáról a világítótoronyról lett elnevezve, míg tőle jobbra egy rövid séta után egy sokkal kisebb, de nyugodtabb öblöt érhetünk el, a Porto da Barrat: itt azok is élvezhetik az óceánt, akik félnek a hullámoktól, ugyanakkor mérete miatt sokkal zsúfoltabb is, mint a másik.

Ez a két strand található tehát viszonylag központi helyen, de aki ennél messzebb is szétnézne, annak bátran ajánlom, hogy induljon el keleti irányba, Piata vagy Itapua kerületek felé (itt akár 30-40 perces autózásra is lehet számítani), hatalmas, homokos, tisztavízű partszakaszokat találhat bármerre.

Amennyiben valaki elég bátornak érzi magát, a város tökéletesen megfelel akár egy szörfórára is, mi teljesen kezdőkként vetettük bele magunkat a programmba, és nem csalódtunk. Amikor sikerül elkapni életed első hullámát, az csak egy vidámparkhoz, egy hullámvasúthoz hasonlítható: pozitívan lüktető izgalom, adrenalin, amitől egyszerre támad kedved nevetni és sikítani. Abszolút nem lettünk profik, ez csak egyetlen kezdő óra volt, de az egyik legnagyobb élmény.

Természetesen csak lazulni is van lehetőség a parton. Amint a strandok közelébe érünk máris jó néhány strandszék és napernyő bérléssel foglalkozó fiú közelít meg minket, mindenki azt akarja, hogy őt válasszuk. Egyébként itt nem érdemes nemet mondani, és az ingyenes homokban fekvést választani a tűző napon. Egy napernyő és hozzá 4 kis szék bérlése egész napra 50 reál volt (3500 Ft), ami megéri egy kis kényelemért és leginkább az árnyékért cserébe, mert a napnak bizony óriási ereje van erre. Ráadásul a bérléssel foglalkozó fiúk utána nem hagynak magunkra. Akármit szeretnénk kérni: legyen az sör, koktél vagy egy kis harapnivaló, tőlük tudunk kérni, mindent egyenesen odahoznak a helyünkre, és távozáskor kell egyben mindent kifizetnünk nekik. Itt mi nem tapasztaltuk egyszer sem, hogy bárki megpróbált volna átverni minket, és persze az sem gond, ha mégis hűtőládában hozod a magad sörét, és csak azt iszod.

Negatívum, hogy sehol – de tényleg sehol – nem találtunk a strandokon sem zuhanyzási, de még wc-zési lehetőséget sem. Előbbit még valahogy tudja kezelni az ember, utóbbira természetesen ott van az óceán, de azért egy idő után nekem már ellenérzésem volt, tudván, hogy a parton található több száz ember mind a vízben végzi el a dolgát. Egy kis infrastruktúra fejlesztés talán nem ártana ilyen téren, de persze lehet, csak én vagyok finnyás (Kevésbé zsúfolt partokon nem éreztem akkora gondnak, de amikor egy kisebb öbölben voltunk, és ráadásul rajtunk kívül még elég sokan, akkor azért nem éreztem túl komfortosan magam. A helyi kísérőinket kérdezve első nap, hogy hol tudunk pisilni, csak rámutattak a vízre…Tudom, hogy itthon is sokan megteszik, de én azért, ha van rá lehetőség, mindig inkább egy rendes mosdót keresek, akár egy kávé árán is. De itt beülős helyek sem voltak a parton.)

Focizó fiatalokat tényleg mindenhol látni, az utcákon és a strandokon is. Volt olyan, amikor felnéztem a könyvemből, és 30 méteres körzetben láttam 5 baráti társaságot, lányokat, fiúkat vegyesen, akik mind dekázgattak, de úgy, hogy azt nálunk a profik is megirigyelnék. Náluk ez tényleg teljesen természetes, hogy lemennek a partra egy labdával.

A másik, ami természetes nekik, hogy a nők mind tangás bikiniben vannak. Most a fiúk persze biztos mind vigyorognak, de tegyük hozzá: a mind alatt azt értem, hogy nem csak a 20 éves, csinos, feszes fenekű lányok, hanem a 100 kg-os megtermett asszonyságok, de még a 60 feletti, ruganyosságukból már vesztett nagymamák is. Olyan természetességgel mutogatta mindenki, amije van, hogy a helyi fiúknak az már fel sem tűnik. Azért mi európaiak – lányok és fiúk egyaránt – sokáig szoktuk a látványt. Később, amikor bikinit próbáltam venni magamnak, az többek között azért hiúsult meg, mert kapni sem nagyon lehet mást, csak tangás fazonokat. Még ha ott kint fel is vettem volna (senkinek fel sem tűnt volna), azért itthon már lehet, hogy a fiókban végezte volna a kis ruhadarab, hiszen nálam ez már itthon nem férne bele.

A fiatal lányok egyébként is hihetetlenül bevállalósan öltözködtek: olyan ruhákban, olyan kivágásokkal szaladgáltak, amiket itthon minimum megbámultak volna a pasik, de sokkal inkább egy kevésbé szép jelző ugrott volna be róluk: ott kint, egy idő után még nekünk is természetesnek tűnt ez a kihívó stílus. Igen, persze meleg van, na de azért melegben is lehet nem köldökig kivágott felsőben vagy punciig érő szoknyában mászkálni. 1-2 nap után egyébként ehhez hozzászokik az ember, már nem mereszted úgy a szemedet, de az elején csak az jár a fejedben, hogy ha otthon ezt a ruhát felvenném, mit szólnának hozzá az emberek!

Teljesen más világ. Erre is utaltam egy kicsit az előző bejegyzésnél, hogy mennyire hiányzott a végén Európa. Sok-sok egyéb furcsaság is volt, de majd még lesz időm azokat is megemlíteni. Legközelebb röviden, pár mondatot a brazil szilveszterről mesélek majd.

dsc_0175_2.JPG

Jojo nyuszi - adjatok neki egy esélyt!

Kevés film képes arra, hogy megnevettessen, de meg is ríkasson minket.

Ha a Kisasszonyok című filmnél negatív elfogultsággal vagyok vádolható (mivel túlságosan szerettem az 1994-es változatot, így nyilván kétkedve néztem végig az újat), akkor a Jojo nyuszi esetében is igaz ez rám, igaz a fordított irányból: itt eleve pozitív elvárásaim voltak, mivel a rendező Taika Waititi filmjeit már régóta nyomon követem, és például a Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople) fent van az örök kedvenceim listáján. Így sokat várok mindig az új-zélandi rendezőtől, bízom egyedi látásmódjában, kiváló zenei ízlésében, a szereplők tökéletes kiválasztásában és egyedi hangvételében.

Jól tudom, hogy sokan félnek elmenni megnézni a Jojo nyuszit, mert úgy érzik az előzetes alapján, hogy nem lenne szabad viccet csinálni a 2. világháború borzalmaiból, nem lenne szabad egy másodpercig sem pozitívan, vagy legalábbis szerethető karakterekként bemutatni a német nácikat. Próbálom most meggyőzni a kétkedőket és azokat, akik élből elzárkóznak ettől a filmtől, hogy megéri tenni vele egy próbát.

Először is: attól még, mert vicces, vagy vígjátéki elemeket tartalmaz, érezni kell – és lehet is, hogy a történet nem vicc, hanem sokkal inkább szatíra. Érezni kell – és lehet is, hogy a rendező egy másodpercig sem szimpatizál a náci Németországgal, sőt, azt mutatja be, hogy mit tehet egy ártatlan kisfiúval, ha ilyen környezetben, ilyen propagandában kell felnőnie, ami akár erősebben is alakíthatja a szemléletét, gondolkdoásmódját, mint az édesanyja tanításai. Aki végignézi a filmet, tudni fogja, hogy ez is egy nagyon fontos gondolata a filmnek: legyen bármilyen politikai erő hatalmon, történjen bármilyen szemléletformálás a médiában vagy az iskolában, ha otthon, a szülői példa, a szülők világlátása és nézetei tisztességesek, az emberi alapvető normáknak megfelelnek, továbbá jól működik a szülő-gyerek párbeszéd a lakás falai között, akkor minden propagandánál erősebb lehet a neveltetésünkben gyökerező, otthonról kapott látásmód. Amíg vannak tisztán és helyesen gondolkodó szülők, addig van remény a gyermekeknek is tisztának maradnia. Hogy erre milyen kalandok és váratlan fordulatok során ébred rá a főszereplő kisfiú, Jojo, és persze leginkább mi, nézők, az csak még inkább arra sarkallhat minket, hogy ne hagyjuk ki ezt a mozit.

Ha csak egy kicsit is nyitottan ülünk be a filmre, nagyon jól fogunk szórakozni, főleg a film első felében: nagyon sok vicces, váratlan szituációt rejt magában egy olyan kisfiúról szóló történet, akinek a képzeletbeli barátja maga Hitler (a rendező alakítja), és a hétvégi katonai gyerektáborban egymást érik a lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációk, a sarkított és felnagyított, de annál inkább találó feladatok, beszélgetések a fiatalok között.

Aztán persze a poénkodós rész hamar véget ér, amikor Jojo rátalál egy zsidó kamaszlányra, akit az édesanyja bújtat a házban. Hirtelen már semmi sem lesz annyira egyértelműen fekete vagy fehér, jó vagy rossz, és mindez arra kényszerít egy borzasztóan fiatal személyiséget, hogy alapvetően értékelje át mindazt, amit tanítanak neki.

A film a felétől kezdve már sokkal inkább drámai hangvételt üt meg, a mosolygások, nevetések egyre ritkulnak a moziteremben. Semmi sem egyértelmű. Még az sem, hogy a kisvárosba száműzött egykori náci katonatiszt – aki a gyerekek kiképzéséért felel egy háborús sérülés után – tényleg egyet ért-e a zsidók üldöztetésével, és (spoiler!), miért segít többször is a bajba került Jojonak. A film egyik tőrdöfése a város ostroma után a felszabadítók viselkedése is: mindenki tudja, nem újdonság, hogy a felszabadítók nem bántak kesztyűs kézzel a nácikkal, de miután már a nézőt is elbizonytalanították, hogy itt valóban mindenki gonosz-e, úgy az érzelmeink egyre durvább kilengéseket járnak be, és ráébredünk arra, amit eddig is tudtunk: az egyedi személy számít, nem az ideológia, az elferdített gondolkodásmód. A végén úgy is az számít, hogy kiben marad emberség, tisztesség. Bízom abban, hogy ezek a fogalmak, mindig attól függetlenül jelentenek majd értéket, hogy ki milyen nézeteket vall.

Engem tehát teljesen megérintett a film, sokat nevettem, de sokat szomorkodtam is rajta, igazi érzelmi hullámvasútra ültetett.

Ha valakit ezek még nem győztek meg arról, hogy érdemes moziba mennie, akkor még a színészekről is ejtenék pár szót: az teljesen egyértelmű, hogy a Jojo szerepére választott kisfiú Roman Griffin Davis tökéletes a szerepre: szerintem nincs olyan nő, aki ne fogadná el őt saját gyermekének, benne van a kellő huncutság, gyermeki ártatlanság, az állandó kíváncsiság.

Scarlett Johansson szintén tökéletes édesanya, szerintem az előző gondolatot követve, nincs olyan gyerek, aki ne fogadná el őt édesanyjának. Ráadásul nagyon erős is a szerepe, véleményem szerint ezért a mellékszerepért kellene Oscar díjat kapnia, nem a Házassági történet főszerepéért.

Sam Rockwell fantasztikus a náci kiképzőtiszt szerepében. Egyszer már láthattuk őt egy óriási karakterfejlődést bemutatni a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben (amiért megérdemelten kapott Oscar díjat), véleményem szerint itt majdnem ugyanolyan kettősség jellemzi, az alakítása pedig bizonyos pontokon hidegrázó élményt nyújt.

Szóval véleményem szerint ez a film sokkal több, mint egy paródia a náci Németországról. Az elején indító könnyed hangvétel talán csak segít befogadni a történetet azoknak is, akiknek már egyébként elegük van abból, hogy túl sok film készül a második világháború borzalmairól. Ameddig egy ilyen film tud teljesen új megközelítést, új mondanivalót felmutatni, addig lehetnek kivételek, olyan filmek, amiket megérte leforgatni. A Jojo nyuszi véleményem szerint ilyen.

Pontszám: 9

(A zsidó lány karaktert nem éreztem elég jól kidolgozottnak, és a film közepén kissé túlságosan leült a tempó, ezért nem adom meg a 10 pontot.)

Volt-e szükség még egy Kisasszonyokra?

Lehet, hogy egyedül leszek a véleményemmel, de én annyira szerettem az előző filmes változatot Winona Ryderrel, hogy ezt az újat nem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Mivel körülöttem azt látom, hogy a többség imádja a Kisasszonyok legújabb feldolgozását, ezért lehet, hogy tényleg velem van a baj. Ugyanakkor lehet, hogy kicsit kívülről szemléltem a látottakat, ezért össze is foglalom, hogy miért nézném meg szívesebben újra az 1994-es változatot.

Nekem több gondom is volt az új változat szereposztásával, bár egyáltalán nem azért, mert különsebb ellenérzésem lenne a szereplők iránt, még bírom is őket (főleg Timothée Chalamet-t), de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy művi utánérzetet kapok csak az eredetihez képest. Pedig szeretem például Laura Dernt is, mégis valahogy lepattant róla a ruha, a haj, a smink, sehogyan sem éreztem őt a kisasszonyok anyukájának, főleg, ha Susan Sarandon jutott eszembe. Igen, nekem is meg tud dobbanni a szívem, ha meglátom Timothée Chalamet-t, de egyszerűen nekem ő túl gyerekes, túl vézna egy XIX. századi dandy figurához, míg annak idején Christian Bale valódi vonzalmat tudott kialakítani a nézőben, nem egy esetlen XXI. századi kamaszt láttam benne. A New York-i barátot, a professzort, aki nem véletlenül volt idősebb férfi a könyvben sem, akkoriban Gabriel Byrne alakította, aki nem sármjával, hanem visszafogott stílusával, intelligenciájával lopta be magát a szívekbe, és teljeséggel érthetetlen, hogy lett belőle is egy nyálas szépfiú mostanra. (Akkor a házasság tehát nem fontos, de az, hogy egy helyes, jóképű srác udvaroljon nekünk, az még mindig? Anélkül még mindig nem lehet elképzelni a szerelmet?)

A testvérek esetében is sokkal melegebb szívvel gondolok akár Kirsten Dunstra, Claire Dance-re, mint a mostani szereplőkre. Egyetlen egy esetben adom meg magam, mégpedig a főszerepet játszó Saoirse Ronan miatt: tökéletes Jo volt, nagyon erős alakítást nyújtott, tényleg egész lényével hozta azt, amit vártam tőle. Bár még mindig Winona Ryder felé húzna a szívem, ha választanom kellene közülük.

Az új változat rendezésén is sokat ráncoltam a homlokomat. Nem értettem, hogy miért vannak indokolatlan levélfelolvasások – amikor a színész egyenesen bele a kamerába elmondja a szöveget, amit levél formájában írt meg valakinek – sem térbeli, sem hangsúlybeli, sem semmilyen okát nem láttam ennek a bemutatási módnak, mivel nem tűnt következetesnek sem, és nagyon kiejtette az embert az éppen folyó jelenetből – engem legalábbis.

Bíztam a rendezői koncepcióban a film elején, hogy a megbontott idősíknak oka lesz: azzal, hogy szinte a film elején látjuk már majdnem a végét is, hogy párhuzamosan haladunk előre a két időben,  beledobtak minket egyből a történet közepébe, talán valamilyen plusz feszültséget lehetett volna adni a filmnek, esetleg a végén kaphattunk volna valamilyen merészebb változást, más lezárást, bármit, amivel meglephetnek. Nem leptek meg semmivel, csak kiakadtam azon, hogy ezzel a párhuzamos vágással teljesen megölték még a legfontosabb jeleneteket is (durva: spoiler!!! Igen, Beth kétszer volt halálhoz közeli állapotban, egyszer meggyógyult, egyszer nem: ezt a két különböző időt párhuzamosan egymásra vágni azzal járt, hogy minden érzést és megdöbbenést kiöltek a tragédiából. Az 1994-es verzión lehet, hogy még ma is el tudnám sírni magamat.)

Szóval én sokat bosszankodtam, és bizonyos szinten nagyon unatkoztam.

Az unatkozásomnak köszönhetően végül elméláztam azon, miért akarja valaki ezt a történetet újra vászonra álmodni. Ráadásul egy nő, a metoo mozgalmak idején! Biztos akar nekünk mondani valami újat a régen látott mozihoz képest! Nő mesél a nőkről, még ha egy XIX. századi regényt is dolgoz fel (Louisa May Alcott), biztos akar valamit azon kívül, hogy a nők nem csak házasság által válhatnak valakivé!!! Annyira vártam! De nem, ebből a szempontból a film hű maradt a regényhez és a korábbi filmhez: Jo, a fiatal, tehetséges, írói vénával megáldott lány maga szeretne boldogulni, és nem akarja elfogadni, hogy az élethez egy nő mellé feltétlenül férfi, illetve házasság kellene! Ja és persze alkudozik a könyve áráért, a jogdíjakért (lássuk be a nők egyforma bérezése is kb a 80-as évek óta napirenden van, nem most találták ki.)

Az ellenérzésemet a szerelmi szálak elemezgetésével még tovább fokozhatnám, de már nem akarok túl hosszú lenni. Csak egy példa: a rendező, Greta Gerwig talán nem is tudja, mi az az szerelem, ha Jo még a film vége felé is csak Laurie-ra gondol, majd ripsz-ropsz, hirtelen szerelmes lesz valaki másba, akivel a kapcsolata mélysége egyáltalán nem volt felépítve. De végülis jóképű fiú. Na. Ugye. Ennyi. Ő is jó lesz.

A házasság nélküli női életút az 1860-70-es években olyannyira formabontó, bátor és nőiesen egyedi lehetett, hogy pirulva olvashatták a valódi kisasszonyok a szalonokban, és az anyukájuknak talán már meg sem merték mutatni. Bátor könyv, régi időkből. Egy tisztességes és jó film a 90-es évekből, egy tisztességes és jó film 2020 elejéről, de nem mond semmi újat, semmi mást, mint az előző változat, amivel számomra érthetetlen, hogy miért kellett megcsinálni. 

Vagyis tudom: a mai tinik és a 20-as korosztály nem látta a másikat, a filmek elsősorban nekik készülnek, újra lehet keresni vele, elő lehetett venni újra a történetet. A film nem rossz, nem tudom annyira borzasztó pontszámmal illetni, a színészek is jók, de nekem nem okozott semmilyen hatást.

A végéről pedig kivágtam volna az utolsó 5 percet, ott már tényleg kicsit túlcsordult a romantikus lezárás.

Pontszám: 6

Íme az előző változat:

Bahia - nem egy tipikus úti cél

Brazil élmények 1.

Őszintén meg kell mondanom, amikor először felvetődött, hogy rokonlátogatás céljából (házasság révén jött a kapcsolat) Brazíliába „kellene” utazni, nem igazán lelkesedtem az ötletért. Akkor sem, amikor a repülőjegy vásárlásnál tartottunk tavaly tavasszal, és akkor sem, amikor már ott álltunk karácsony után a terminál előtt hajnali 3-kor indulásra készen.

Ha valakinek azt mondják, elutazhat a télből a nyárba, és válasszon egy meleg, trópusi helyet, nem sokan mondanák mostanában a bűnözéstől hemzsegő dél-amerikai országot. Így én sem indultam neki túlságosan nagy lelkesedéssel a kalandnak, de biztattam magam, hogy annyira rossz nem lehet, ha meghívnak minket, elvileg helyiekkel leszünk, akik vigyáznak ránk, és azért a 30 fokos melegbe elutazni, a szürke, hideg, ködös Magyarországról, csak megéri legyőzni az ellenérzésünket.

Az utazás felejthetetlen volt, de természetesen vegyes élményekkel gazdagodtunk: nem, egyszer sem kerültünk bajba, nem raboltak ki minket, de így is sokszor éreztük azt, mintha egy másik bolygón járnánk, ahol teljesen más szokások vannak életben, más a szilveszter, mások az ételek, más az életritmus, mások az emberek, nem csak külsőre, de jellemre is.

dsc_0964_2.JPG

Ezekről a következő bejegyzésekben részletesen is írok majd (helyi fogások, szilveszter, emberek), most egy kicsit a konkrét helyről is megosztanék veletek pár infót, ugyanis nem Rio-ban voltunk, hanem az onnan kb. 1600 km-re északra található Salvador da Bahia-ban. Brazília óriási, kontinensnyi méretű ország, mely 26 szövetségi államból áll össze, és mindegyik állam eléggé önállónak, egyedinek tekinti magát. Ha Salvadorban Rió de Janeirot emlegeted, kicsit fintorognak az emberek, hogy Rio más, ha a tipikus ételekről kérdezed őket, mindig elmondják: ez nem brazil étel, hanem bahiai! Büszkék erre az államra, és szinte mindig hangoztatják – nem csak egy-egy ételnél, de például zenekaroknál, énekeseknél, hogy innen származnak, de a szokásaikat is tipikusnak tartják Brazílián belül. Nos, mindennek nem tudtunk utánajárni, hiszen csak Salvadorral és környékével kellett beérnünk: bármi mást felfedezni, hosszú napokba telt volna, de legalábbis repülőre kellett volna szállnunk a távolságok legyőzéséhez. Így sem unatkoztunk persze!

dsc_0408_2.JPG

Bahia állam központja tehát Salvador, 2,8 millióan lakják (egyébként ez volt Brazília legelső fővárosa is), amely hajózási szempontból figyelemreméltó helyen található: 1200 négyzetkilométeren terül el az az óriási öböl, amelyet Bay of All Saintsnek, tehát a Mindszentek öblének neveztek el, és a város jelzi a bejáratát. Ez az öböl nagyobb területű, mint Rio de Janeiro óriási öble, így ideális volt kereskedelmi központnak, mégpedig elsősorban a rabszolga kereskedelem virágzott itt hosszú időn át. Ide érkeztek a hajók Afrikából, a városban ma is áll még az az épület, ahol a rabszolgavásárt tartották, csak ma már szuveníreket lehet ott vásárolni (Mercado Medolo). De ott az óvárosi rész, melynek neve Pelourinho, magyarul pellengér. A színes, bájos épületek között annak idején a rabszolgákat állították pellengérre nyilvánosan, ma turistákkal van tele.

dsc_0978_2.JPG

Ahogy a helyiek mondták nekünk: ami Európának a 2. világháború, az a braziloknak a rabszolgaság, és annak minden borzalma, amit gyakran úgy éreznek, még mindig magukon cipelnek. Ugyanakkor ennek bizonyos szempontból előnye is van: a legnagyobb pozitívum, amit tapasztaltam, az az elfogadás és egymás tisztelete volt. A fekete lakosság Brazílián belül is jelentősnek számít itt, de az évszázadok alatt keveredtek is egymással az emberek. Itt nem meglepő tehát, ha miközben a tengerparton sütteted magad, olyan baráti társaságokat látsz együtt beszélgetni, szórakozni, akik között vegyesen vannak fehérek, feketék, félvérek, és minden további árnyalatú bőrtónusúak. Az egyik legmeglepőbb például az volt, amikor egy fehér párt láttunk a gyerekeikkel, akiknek mind más bőrszínük volt. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha itt bárkit komolyabban izgatna, kinek milyen a bőre, és ez az elfogadás a másság egyéb területén is jelentkezett: hiába jártam már számos európai országban, ennyire nyíltan, a másságukat vállaló párokat kézen fogva sétálni, vagy csak a parton heverészni, önfeledten, nem bujkálva, még sosem láttam.

dsc_0139_2.JPG

De természetesen a bűnözés, a szegények és gazdagok között húzódó éles határok, a favellák látványa már kevésbé volt vonzó, és az is érdekes volt, amikor az egyik lány a rokonságból arról mesélt, hogy önkéntes munkát is vállal egy alaptványnál, ahol a szegény nők felvilágosításán fáradoznak, akik a favellákon belül szinte semmit sem tudnak a jogaikról, a lehetőségeikről.

A következő bejegyzésben megpróbálom bemutatnia várost – már amennyire fel lehetett fedezni, miközben állandóan azt hallgattuk, hova nem szabad menni - majd elárulok pár érdekességet a brazil szilveszterről, az óceánpartról és a környező kirándulási lehetőségekről.

dsc_0518_2.JPG

2019 – éves blogértékelés

 

A következő bejegyzés nem önfényezés, hanem saját magamnak szóló értékelés, így nem muszáj olvasnotok! Kívülállóknak unalmas, nekem viszont egy fontos összefoglaló, és iránymutatás a jövő évre…

2018-ban az összes blogbejegyzés száma 80 db volt (átlagban havi: 6,6 db)

Idén, 2019-ben a számok a következőképpen alakultak:

Összes blogbejegyzés száma: 85 db

Átlagban havi: 7 db

 

A konkrét havi megoszlás:

Január: 10 db

Február: 14 db

Március: 8 db

Április: 6 db

Május: 6 db

Június: 3 db

Július: 9 db

Augusztus: 4 db

Szeptember: 9 db

Október: 4 db

November: 7 db

December: 5 db

 

Látszik, hogy a tavalyi értékelésem után nagyon lelkes voltam, így a január-február kiemelkedően termékeny időszak volt, szeptemberben hagyományosan a Cinefest miatt született sok írás, de azt leszámítva az év második felénél én érzek egy kis hanyatlást a lelkesedésemben – és a szabadidőmben. 

A blogbejegyzések megoszlása témakörönként:

Film: 48 db

Színdarab: 4 db

Zene: 7 db

Könyv: 9 db

Egyéb: 17 db (főleg utazás)

 

Ez tavaly is hasonló volt: legtöbbször moziba járok szabadidőmben.

A legolvasottabb bejegyzések (lapletöltés darabszám szerint):

 

1. Autóval Dél-Olaszországba 25.125

2. A Gargano-félsziget bűvöletében 6.900

3. Lecce és a nagy bevásárlás 6.713

4. Karlovy Vary – A cseh ékszerdoboz 4.924

5. 5 érv Prága mellett 4.641

6. Kinek csalódás, kinek nem 4.177

7. A fehér városok 2.914

8. Tengerpartok Lecce környékén 2.893

9. Chioggia és utazás tovább délre 2.463

10. A rideg város, Matera 2.397

 

2018-ban mindössze két bejegyzésem ment 1000 felé: a mátrai túránk a hóban 1093, a bolognai beszámolóm 3877 lapletöltést ért el tavaly év végéig. Lehet tehát, hogy nem került fel érzékelhetően több írás a blogra idén (ezek szerint mennyiségben nem is tűzhetek ki nagyobb célt 2020-ra sem, mint ezt a kb 80 bejegyzést), ugyanakkor az olvasottság egyértelműen nőtt. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a blog.hu oldal szerkesztői ezen írásokat címoldalra érdemesnek tartották, és odakerülve értek el ekkora számot. (A mai napig vannak írások, amiket kb. 10-en olvastak.)

Talán érdekes megjegyezni, hogy az utazásokról írt beszámolók voltak a legnépszerűbbek tavaly és idén is, így ha egyszer majd specializálódnék kizárólag egy irányba, arra lenne érdemes mozdulni; bár teljesen egyértelmű, hogy az életemet nem tudom utazgatással tölteni – sajnos. Moziba járni egyszerűbb, és persze olcsóbb is. (Az egyetlen, nem utazással kapcsolatos írás a top 10-ben, a Kinek csalódás, kinek nem, a Trónok harca befejező évadáról szólt.)

Kiugró olvasottsága volt az olasz utunk első írásának, amely az autóval való utazás előnyeit próbálta ecsetelni. 25 ezer….ilyenről álmodni sem mertem volna soha, nem is tűzöm ki jövő évi célnak! Igaz, a sok olvasó már néhány kommentelőt is jelent, közöttük olyat is, aki nem azért ír, mert tetszik neki az írás, hanem mert szeret beszólni, kritizálni. De úgy vélem, ez benne van a pakliban, túlélem.

 

Ezek voltak a kihívások erre az évre:

- kitartani, és egész évben írni a blogot - pipa

- ismét újra legalább 80, de még jobb lenne, 100 bejegyzést készíteni egy év alatt – pipa, 85 lett a vége.

- ismét legyen egy írás legalább, ami eléri a 3000-es olvasottságot – pipa, nem is kicsit!

 

2020-ra ugyanezeket tűzöm ki, látva, hogy a mennyiségen nem igazán lehet emelni, az olvasottság sem elsősorban rajtam múlik, így a jövő évi legfontosabb cél már túlmutat a blogon: már tavaly is emlegettem, de nem léptem meg, hogy a biztonságot jelentő blogírásból kimerészkedjek a fikció világába…. Pedig ez még annál is fontosabb lenne, hogy tartom-e a 80 körüli bejegyzést itt… Lehet, annak jobban örülnék, ha jövőre csak 40 írásom lenne a blogon, de végre már belekezdenék valami komolyabb írói feladatba is…. Meglátjuk!

Mindenkinek olyan célkitűzéseket kívánok a jövő évre, amik tartalmaznak kihívásokat, de önmagunkhoz mérten meg is valósíthatóak!

Boldog új évet mindenkinek!

Év végi metálkoncert-élmények

Már jeleztem korábban is, hogy elég nagy csúszásban vagyok a bejegyzések írásával. Ezért most a legutóbbi zenei élményeimet is csak összefoglalva, lényegre törően mesélem el – bár inkább ez amolyan valódi naplóbejegyzés saját magamnak.

A következő koncerteken jártam ősszel:

November 22.

Moonspell, Rotting Christ

Az A38-on volt fellépése a 90-es évek nagy gothic metál bandájának, a Moonspellnek. Sosem voltam igazi rajongójuk, de tudom, hogy annak idején párszor hallgattam őket, és az énekes hangja is úgy maradt meg az emlékezetemben, mint különleges, szép és jó énekhang. Sajnos az énekre nagyon háklis vagyok, így azt kell mondanom, hogy vagy az emlékeim szépültek meg velük kapcsolatban, vagy a fickó öregedett meg annyira, hogy az az énekhangjára is rányomta a bélyegét.

Álltunk a teremben, ami teljesen megtelt, a hangosításra nem lehetett panaszunk, mégis a hangi adottságok kevésnek tűntek. Aztán egy 20-25 perc elteltével úgy éreztem, hogy a zene is kevés. Illetve nem kevés, hanem eljárt felette az idő. Nagyon fura ilyet mondani, hiszen vannak zenék, amik örök érvényűek, de valamiért ezen a Moonspell koncerten végig olyan érzésem volt, mint amikor a nagymamám hallgatta kiskoromban a Jó ebédhez szól a nóta című műsort, nem értettem, hogy nem kopott még ki az emberek emlékezetéből. De a nagymamám imádta, és láthatóan a Moonspellnek is óriási rajongótábora van még ma is, akik üvöltve, tombolva élvezték az egész koncertet az elejétől a végéig. Amikor a vámpír köntös is előkerült a Vampiria című számnál, tényleg úgy éreztem, hogy ugyan én is sokat öregedtem az utóbbi 15-20 évben, de nem annyit, mint ez a szám, és az egész zenekar. Elnézést kérek a rajongóktól, de az összbenyomás végig ez maradt bennem: idejétmúlt.

A Rotting Christ nevű görög banda – akiktől nagyon féltem, hogy nem jön majd be amit játszanak, kellemes csalódást okoztak, igaz csak kb a fellépés közepére értünk oda. De a legjobban azt sajnálom, hogy a Silver Dust-ról lemaradtunk, így utólag látva a beszámolókat, valószínűleg az állt volna a legközelebb az én szívemhez.

 

December 6.

Infected Rain, Lacuna Coil, Eluveitie

 

Sajnos ahhoz is hozzá kell lassan szoknom, hogy a Barba Negrában az előzenekarok nem szólnak jól (volt már erre példa tavaly is, és sajnos engem nem nyugtat az, hogy a fő zenekarra állnak be ilyenkor, mert érdekes módon az A38-on megoldják, hogy mindenki ugyanolyan hangerővel és ugyanolyan minőségben szólaljon meg, ráadásul a mai high tech, digitális keverőpultokon minden csak egy gombnyomás kérdése, nem igazán a szűkös átállási időé…

Az Infected Rain kezdésére érkeztünk pontosan, amely olyan rosszul és halkan szólt, hogy először azt hittem, még tart a beállás, és keresik a megfelelő arányokat.

Konkrétan úgy tűnt, mintha a dob ki se lenne hangosítva, tisztán, a saját hangján hallottam a cineket, a pergőt megszólalni. A gitárokat, amik ugyan hangosítva voltak, a dobhoz képest mégsem lehetett hallani. Az énekes csajt, akinek erős megjelenése és egyedi kisugárzása volt a színpadon, mintha egy paródiába vagy karikatúrába száműzték volna… Látszott szegényen, hogy teljes erőből ordít, énekel, de ami kifelé ebből megszólalt, az egyenlő volt a semmivel. Átéltem régen hasonlót, és hát borzasztó érzés, amikor az ember mindent belead, de a technika miatt a végeredmény borzalmas lesz.

Nem koncert az, ahol egymás mellett álló emberek anélkül tudnak beszélgetni, hogy minimálisan meg kellene emelni a hangjukat. Nem, nem mi hallottunk rosszul, ugyanis a zenekar után egy Infected Rain pólóban lévő srác odajött hozzánk, és megkérdezte: „Szerintetek lehetett ezt hallani? Mert én a második sorban álltam és semmit nem hallottam a zenéből…” Megnyugtattuk, hogy a keverőpult előtt állva sem lehetett élvezni.

Csak ugye ez ciki a helyre nézve, hiszen nem kevés belépőpénzt szednek, amit van, aki az előzenekar miatt fizeti ki, és valahol elfogadhatatlan, hogy nem tudnak ezért cserébe koncertélményt kapni.

Én is előzenekar miatt mentem, bár nem az Infected Rain, hanem a Lacuna Coil miatt. Nagyon bíztam benne, hogy ők jobban fognak szólni. Így is volt, sokkal jobban lehetett élvezni, itt legalább az énekesnő, Christina hangját tisztán lehetett hallani, ugyanakkor a gitárok itt is halkak voltak, a kedvenc riffjeim néha teljesen eltűntek. Ezen persze sokat bosszankodtam, de azért őszintén mondom nektek, hogy a zenekar iránti rajongásom nem tudott emiatt csökkenni. Annyira tűpontosan megírt dalaik vannak, annyira ütnek, annyira jó helyeken vannak a törések, a témaváltások, hogy még így is nagyon élvezhető volt. (Vagy csak annyira vágom már a dalaikat, hogy anélkül is tudom hol kell a bólogatásban ritmust váltani, hogy hallanám?)

A tracklistet is nagyon jól válogatták össze, mert a legrégebbi dalaiktól kezdve, a legújabb albumukig, vagy az azt megelőzőről pont az én nagy kedvenceimet mind eltolták. És ha már a Moonspellnél említettem, hogy mennyire érzékeny vagyok az énekesi teljesítményre, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Christina mennyit fejlődött az utóbbi időben az élő megszólalásban. Nagyon-nagyon régen még a Sziget fesztiválon láttam őket, amikor csalódott voltam, mert itt-ott hamiskásan szólt, a dalaik pedig az utóbbi években nem könnyebbek, hanem véleményem szerint sokkal nehezebbek lettek, kifejezetten nagy hangterjedelműek, komoly tudást igényelnek még stúdióban is, nem hogy élő koncerten, ahol millió zavaró tényező lehet. Christina megugrotta a lécet, le a kalappal előtte.

Az Eluveitie énekesnője is kiemelkedő tudással rendelkezik, tényleg néha elkerekedett szemmel bámultam magam elé, miket tud kiénekelni, mennyire magabiztos, talán csak néha a túl éles hangszíne zavart, de minőségi énektudása van, az biztos. És persze a fő zenekar már képes volt közel hibátlan megszólalásra, úgy, hogy megszámlálhatatlan hangszer volt egyszerre a színpadon. Tőlem egy kicsit már távol áll ez a népies beütésű metál, egy-egy dalt szívesen meghallgatok, de 20-25 perc után úgy éreztem, elég, megcsömörlöttem: ez a hangszerkavalkád, a hegedű, a tekerőlant, a gitárok, a furulya, a duda és tudom is én még mi minden egyszerre már egy idő után kezd befogadhatatlanná válni, az ember füle elfárad. Ettől még elismerem, nem semmi teljesítmény, ennyi mindent megszólaltatni, összhangba hozni. De nekem egy idő után sok volt, fárasztó, és picit unalmas is. (Elnézést a rajongóktól).

Ezek voltak az év végi koncertélményeim, vegyes tapasztalatokkal.

Ha bárki kérdezi, akkor év elején, az A38-on az Avatar mindent vitt élmény szempontjából.

Nektek volt meghatározó koncertélményetek idén?

 

 

süti beállítások módosítása