Élménypulzus

Aki megszökik és aki marad

Elena Ferrante - könyvélmény

2019. július 31. - Konika

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon Elena Ferrante regényei csak a nők számára olyan húsbavágóak-e. Én legalábbis többször borzongok meg olvasás közben, annyira eltalál bizonyos érzéseket, gondolatokat. De lehet, hogy olyan érzéseket, gondolatokat, amelyek inkább nőkre jellemzőek? Ráadásul, ha dióhéjban elkezdem elmesélni a regény sztoriját a páromnak, három mondat után már mosolyog rám, hogy mi ez a brazil szappanopera. De persze lehet, hogy én nem tudok mesélni, mindenesetre az az érzésem, hogy Ferrante könyvei női könyvek: nő írja és nők is olvassák azokat. Ha van valaki, aki meg tud cáfolni, férfi, olvasta és imádta is, ne habozzon a kommenteknél.

Pedig esküszöm, nem szappanopera! Az összetett, olasz történetet, amely több családot is érint, és hosszú évtizedeken átível, nem nevezed annak, ha tényleg megismered. (Egyébként Jonathan Franzen is elismerően beszél róla, és Amerikában teljes Ferrante-fever tombol.)

Ferrante Nápolyi regények ciklusának a 3. kötetét olvastam ki pár napja, és olyan durva befejezése volt a könyvnek, hogy az utolsó 10-15 oldalt többször újraolvastam.

Örültem az erős érzelmeknek, ugyanis kicsit csökkenő lelkesedéssel vettem kézbe a könyvet. Az első regény kétségkívül meghatározó volt, ugyanakkor a második rész (amiről itt írtam is röviden) egy fokkal lehűtötte a lelkesedésemet, és azt gyanítottam, nem tud már érdekeset mesélni nekem ez a könyv.

De tudott.

A könyv ott folytatódik, ahol a második rész véget ért: Elena kitört a mélyszegénységből, volt lehetősége tanulni, és már az esküvője előtt áll, első könyvének jó-rossz kritikái révén igazi szárnyaló csillagnak tűnik a telepen maradtak szemében. Lila pedig, akinek erősebb kanyarokat vett az élete az előző részben, mintha most megnyugodva, megtörten, de mégis keményen nézne szembe az olasz munkásasszonyok mindennapi életével.

Ha az előző könyvben Lilát éreztük központnak, akkor most Elena végre teljes önállósággal előre lép. Tudja magát függetleníteni a férjétől, a családjától, és majd valamennyire Lilától is. Ebben a részben sokkal inkább az ő karaktere fejlődött, ő volt az érdekesebb, vibrálóbb személyiség. Még akkor is, ha Lila élete is izgalmasan alakul, vele is folyamatosan történnek fontos események.

A régi szereplők mind újra és újra felbukkannak, talán mondhatjuk, hogy ez a 30 körüli életkor rejti magában egyébként is a legtöbb változást, élettörténést, így izgatottan figyeljük, mi történik Pasquale-val, Ninoval, Enzoval, Gioiolaval vagy a Solara testvérekkel. Persze egyikről sem akarok elárulni semmit, hogy ne spoilerezzem el a regényt. A lényeg, hogy mindenkivel meghatározó dolgok történnek, és a regény teljesen magába szippant, olvastatja magát megállás nélkül. Kell azon csodálkozni, hogy van, aki a negyedik rész fordítását sem bírta megvárni, és már beszerezte angolul/olaszul??? Én megvárom az őszi megjelenést...

img_20190721_134006.jpg

A regény címe is a végén nyer kettős értelmet - elsőre arra asszociálunk, hogy milyen sorsot követ Lila, aki maradt és Elena, aki megszökött a telepről).

A másik értelmezéshez mindenképpen olvassátok el a könyvet.

A három eddigi rész közül, talán a legerősebb: 9 pont

 

A vidéki Írország

Hová menjünk, ha elszakadnánk Dublinból?

Az előző bejegyzésben Dublinról írtam (egészen pontosan az evési-ivási lehetőségekről), de ígértem, hogy beszámolok arról is, hogy mi van a városon kívül.

Dublin ugyanis szerintem nem egy szép hely, viszont a vidéki táj egészen elképesztő tud lenni Írországban. Az első célpont, amit mindenkinek ajánlok, a Moher-sziklák, ahol mi az előző utunk során jártunk, így most részletesen nem mennék bele, de igazán lenyűgöző élmény. Valamelyik egy napos buszos utazásra érdemes befizetni rá (máshogy nehézkes, inkább csak bérelt autóval lehet megközelíteni, de csak akkor ajánlott, ha nem riadunk meg a másik oldali vezetéstől).

Idén tehát más úti célokat tűztünk ki, és olyat kerestünk, amihez nem kell feltétlenül befizetni egy utazási irodához, hanem a magunk kedvére, kellemesen, nem rohanva fedezhetjük fel a látnivalókat. Az egyik napra, mivel nagyon szép időt ígértek, a Dublin közeli tengerpartokat választottuk: Először buszra szálltunk és északi irányban megnéztük Portmarnock homokos strandját, majd onnan vonattal átmentünk Howth-ra, egy félszigetre, ahol a halászat jelenti a fő bevételi forrást. 

Portmarnock - Howth

Hosszú, igazi homokos partszakasz fogad minket Portmarnock-nál, és hétvége lévén, rengetegen látogattak ki oda a helyiek közül is: sokan kutyával, gyerekekkel, volt, aki piknikezett, volt, aki csak heverészett, de sokan a vízbe is bemerészkedtek. Nálam ez csak a bokáig való megmártózást jelentette, ugyanis a 20 fokos időjárásban maximum 16-18 fokosnak tippeltem a vizet, mintha legalábbis jégkockákba léptem volna.

A szél remek lehetőséget ad például egy kis sárkányeregetésre. Sört viszont – ha csak nem hoztál magaddal – nem igen tudsz itt inni, mert az egyetlen nyitva talált boltban sem lehetett még délelőtt alkoholt venni, beülős helyek pedig szintén nem voltak közvetlenül a parton.

Ha alaposan kinézelődtük magunkat, és elméláztunk a tengert bámulva, el is indulhatunk a következő helyre, Howthra, amely egy félszigeten helyezkedik el, 5 perc vonatútra. Aki például szeret túrázni, az egészet körbejárhatja, végig a sziklák tetején, a part mentén (mi csak egy rövid szakaszon másztunk fel a kilátást megnézni). Csodálatos a látvány a sziklás részről, de a falu is tele van szép házakkal.

A kikötő már kevésbé tetszett, mert hiába a halászatból élnek meg itt a legtöbben, pont ettől a kikötő egy ipari telepre emlékeztet, sok lepukkant, rozsdás halászhajóval kiegészítve. Amiért mégis érdemes lesétálni a kikötőbe az az, hogy találkozhatunk fókákkal (akik valószínűleg a hajókról leeső maradékokért merészkednek be idáig), valamint azért is, mert itt a kikötőben egy egész sor étterem vár ránk, mindenhol a legfrissebb fogásokból készült ételekkel. Aki nagy rajongója a fish & chipsnek, biztos, hogy talál kedvére valót, de én forrón ajánlom, hogy próbáljátok ki az írek hallevesét, chowdert is, ami egy nagyon sűrű, tejszínes egytálételnek felel meg, tele minden féle jóval: hallal, rákkal, kagylóval. Isteni!

Mi hétvégén jártunk erre, ilyenkor számítsatok nagy tömegre, mert a helyiek is ekkor szabadulnak el a városból. És a sirályokkal vigyázzatok: egyrészt az ételekre is rámozdulnak, másrészt a szemem előtt fostak le valakit séta közben...

 

Galway

Másnapra is terveztünk egy kirándulást, mégpedig Galwaybe, abba a kisvárosba, ami az ír sziget másik, nyugati oldalán fekszik, az Atlanti óceán partján. Pont akkor, amikor érkeztünk, nemzetközi művészeti fesztivált tartottak, így tömve volt ez a város is. Eljutni el lehet a dublini buszos túrákat tervező irodákkal is – ilyenkor útközben több mindent is láthatunk, mert megállnak a buszok pár helyen, hogy a turisták fényképezhessenek – vagy választhatjuk a vonatot is. A vonat előnye (kb. 2,5 óra az út), hogy kényelmes és gyors, ha megérkezünk senki nem hajt minket, a saját tempónkban fedezhetjük fel a várost. Hátránya ugyanakkor az ára (oda-vissza a jegy 40 euro, emlékeim szerint a buszos túrák is ekörül mozognak idegenvezetővel), és az, hogy útközben csak távolról nézegethetjük az ír vidéket, a számtalan tehenet, bárányt, lovat és a végtelen zöld tájat.

Galway kisváros, így a vasútállomástól kb. 5-10 perc sétával már a sétálóutcán találhatjuk magunkat (Latin negyed). Legnagyobb örömömre, ez a hely nem annyira szürke, mint Dublin, a házak kifejezetten színesek, több helyen művészeti alkotások is díszítik a falakat, az utcán pedig mindenhol utcazenészek szórakoztatják a járókelőket. Ennek nagy hagyománya van a városban, sőt, állítólag Ed Sheerent is itt fedezték fel, ahogy egy szál gitárral szórakoztatta a járókelőket.

A város egyébként tényleg picike, rövid idő alatt bejárható, de akinek egy egész napja van itt, nyugodtan sétáljon ki teljesen az óceán irányába, a világító tornyok felé, és lőjön néhány képet, hogy elmondhassa: abba az irányba már Amerika van. A város egyébként nagyon szép, és mi még egy Sam Jinks kiállításra is bejutottunk: a fesztivál keretében ingyen nézhettük meg a híres szobrász műveit, amelyek meglepő, élethű hatásúak, igazán döbbenetes érzéseket váltanak ki a megfigyelőből.

Mit együnk, igyunk a városban? A sör adott, van helyi is, nem csak Guiness, enni pedig itt is a tenger gyümölcseit ajánlom. Mi végül a Kings Head nevű helyen kötöttünk ki a Latin negyedben (este úgy láttuk, élő zene is van), én egy fehérboros kagylótálat választottam, de akkora adagot tettek le elém az asztalra, hogy a teljes társaságnak be kellett segítenie, hogy elfogyjon. Az íze pedig: életem eddigi legfinomabb kagylója volt! Ha pedig nem vagy oda a tengeri finomságokért, hamburgert és steaket is választhatsz. (Az árak a mi pénztárcánknak soknak tűnnek, de az ír átlagos árakat mutatták: főételek 14-18 euro körül mozogtak.) Visszafelé a vonaton pedig kényelmesen elszundíthatunk, vagy nézegethetjük a fényképeket.

img_20190715_151513_2.jpg

Ha Dublinban jártok tehát mindenképpen érdemes egy napra elszakadni a városból: hogy a Moher sziklákat, a közeli tengerpartot, vagy Galwayt választjátok, már egyéni: ha természeti csodára vágytok, akkor mindenképpen Moher, ha egy színes kisvárosra, akkor Galway, ha pedig nem akartok sokat utazni (mert Galway és Moher is elvesz a napotokból legalább 5 órát, amit utazással töltötök), akkor csak a közeli partokat ajánlom. Természetesen ezen kívül is van még számtalan lehetőség, de azokon a helyeken még én sem jártam. Esetleg ajánlhattok valamit, ha van még olyan hely, amit nem érdemes kihagyni Írországban.

Dublini evés-ivás

Korábban már jártunk Írországban, és amennyiben nem egy családi eseményről lett volna szó, nem biztos, hogy újra oda utaztunk volna. (Ennek persze nem csak az az oka, hogy szeretünk új tájakat felfedezni, és szinte sosem megyünk kétszer ugyanoda, hanem az is, hogy Dublin messze nem tartozik a kedvenc európai városaim közé a maga szürkeségével, egyhangúságával és kifejezetten drága áraival.

Mi jut elsőre eszünkbe Dublinról?

A szeles-esős időjárás. Meg kell, hogy jegyezzem, ez az előítélet egyik utunkra sem volt igaz, mert mind két éve, mind idén olyan 4 napot sikerült kifognunk, amikor sütött a nap, nem fújt a szél, és igazi ír nyár volt – 20-21 fokos hőmérséklettel.

Mivel a nevezetességeket már láttuk korábban (a Tű, a Guiness gyár, a Trinity College, a hidak, a Temple Bar, a Merrions Square, egyéb szobrok, terek), most két napot vidéki utazással töltöttünk – de erről majd a következő bejegyzésben – valamint elsősorban az ír kocsmakultúrát kutattuk. Most erről írnék egy összefoglalót, mit, hol, kb mennyiért lehet kapni az ír fővárosban.

img_20190715_221937_2.jpg

Dublin, és főleg a Temple bár környéke olyan, mint egy óriásira nőtt Kazinczy utca: bulinegyed a javából. Úton-útfélen, minden egyes sarkon helyi pubokat, bárokat találunk, és ezek többségében élő, ír népzenét is hallgathatunk. Kétségtelen, hogy hangulatos, jókedvre derít, maradásra bír, hogy igyál még egy Guinesst. Érdemes tehát ezen a szakaszon is betérni egy-két helyre, hogy az atmoszférát megérezzük. A fekete nedűt szinte mindenhol 6 euróért csapolják. De ha ezen túlvagyunk, kicsit el is távolodhatunk a fő csapásvonaltól.

img_20190713_202149_2.jpg

Az egyik ilyen kissé távolabbi kocsmában Galway-ből származó kézműves sörök is voltak csapon, lehetett szemezgetni, kóstolgatni, szintén 6 eurós árakon (az átszámolás nem javasolt, különben nem iszol semmit.) A hely neve Against the Grain – lehet nem a legközpontibb hely, de mivel Dublinban nincsenek igazán távolságok, gyalogosan is 10-15 perc alatt elérhető. Ajánlom azoknak, akik a Guinessen kívül kóstolnának valami mást is.

img_20190713_205255_2.jpg

Egy másik hely, ami a szívünkhöz nőtt, a Darkey Kelly’s, amely ugyan kifejezetten a Temple Bar közelében található, turistát mégsem igazán találunk ott. Helyi lakosokkal telik meg a bár, szól az élő zene, és még nekünk is könnybe lábad a szemünk, ahogy az egész kocsma együtt énekel egy-egy ír népdalt. Talán a hangulat itt a legjobb, itt érzed, hogy nem csak turistalátványosságból szól a zene, itt szívükből bele adnak mindent a zenészek és a kocsmatársaság is. Ne lepődj meg, ha bármelyik vendég odafordul hozzád, kedvesen rád néz, megkérdezi, honnan jöttél, hogy érzed magad. Valójában ezen a helyen éreztük a leginkább azt, hogy milyen lehet írként élni Dublinban, és milyenek a helyiek. Máshol tartózkodóbbak voltak, vagy az is lehet, már külföldiek szolgáltak ki minket. Csapon itt is van legalább 10 féle sör (a szokásosabb márkák, köztük a Hop House is), de rengeteg whisky és gin is van az itallapon.

Én igazából hamar rájöttem, hogy a Guiness nem az én söröm (inkább a belga és a cseh vonalat szeretem), így váltottam egy idő után. Adná magát, hogy akkor whiskyt igyak, de vessetek meg, én annyira azért sem vagyok oda. Egyszer-egyszer lecsúszik pár korty, de nem jellemző. Persze a whisky imádóknak ez maga a paradicsom, és ha már eleget kóstoltad a Jamesont (és esetleg a gyárban is voltál), érdemes egy másik helyi whiskyt is beiktatni a kísérletezésbe, még pedig a Teeling elnevezésűt, esetleg a Paddyt. De ezen felül is óriási a választék eme röviditalból, az árak pedig eléggé változatosak minőségtől, márkától függően. Általában elmondható, hogy egy feles ára 5-6 eurónál kezdődik.

De mint említettem, én nem is a whiskyre váltottam, hanem a ginre. Ugyan ez a Németalföldről származó ital elsősorban az angoloknál híres, de Írország azonnal ott áll a sorban mögötte: érdemes ebből is akár több különböző márkával is megismerkednünk – ha szeretjük a gin jellegzetes ízét. Én egyébként a hagyományos, nagyobb bevásárlóközpontokban kapható gineket nem szeretem, első kellemes élményem a Tanqueray márkával ért évekkel ezelőtt, amely eszméletlenül finomnak hat a korábbi ginek után.

Adódott tehát, hogy gint akartam inni, és nézegettem a kínálatot… Találomra ráböktem egyre – leginkább az elfogadható ára miatt, ismét az 5-6 euróról beszélünk – hogy azt megkóstolom. A neve Dingle. Elsőre tonic nélkül, csak tisztán, belekóstoltam. Óriási élmény volt. Talán még finomabb is volt, mint amire a Tanquerey-jel kapcsolatban emlékeztem. Innentől kezdve nem is ittam mást, mindenhol Dingle gint kértem, hol tonikkal hol anélkül, hol citrommal, hol uborkával. Ami meglepő volt, és itthon még sosem láttam, hogy borókabogyót is dobálnak a pohárba– ha már azt is tartalmaz ez az ital, nagyon ötletes fogás. Amikor már egészen oda voltam a Dingle-től, akkor kézbe vettem a telefont és rákerestem. Ezek szerint nincs rossz ízlésem: 2019-ben a világ legjobb ginjének választották.

Nem volt kérdés, hogy a repülőtéren, a duty free boltokból ez lesz az egyetlen ajándék, amit magamnak hozok: egy üveg Dingle. Ha tehetitek, ti is kóstoljátok meg, akár egy kis borókabogyóval, tonikkal, lime-mal.

img_20190716_204527_2.jpg

Italok után az ételekről is ejtek pár szót:

Az ír reggeli: természetesen egyszer érdemes reggelire bevállalni ezt az egyébként egész napra elegendő kalóriabevitelt tartalmazó fogást, de utána már nem biztos, hogy még egyszer megkívánja az ember. Egyébként finom, mi otthon is gyakran eszünk hétvégén angol típusú reggelit, bacont, tojást, de azért ez elég kemény, hogy még pluszban kolbász, tócsni szerű krumplis cucc, paradicsomos bab, és puding is van a tálon – ami alatt ilyen hurka szerű húspogácsát kell elképzelni. Mi a Temple bár negyedben ettünk egy ilyen reggelit, 10 eurót kóstál, de garantáltan estig nem leszünk éhesek utána.

img_20190716_175419_2.jpg

A Bunsen nevű hamburgerezőbe több okból is benéztünk: egyrészt a társaságból többen szerették volna kipróbálni, másrészt több listán is, Európa 10 legjobb hamburgerezője között szerepel. A hely szintén a Temple Bar negyedben található, az étlapjuk mindössze egy névjegykártyára ráfér, a kiszolgálás gyors, pontos. A hús valóban kiváló minőségű, a mediumra kért pogácsa tökéletesen készült. Ízletes volt, de annyira nem éreztem, hogy mitől lenne ez Európa egyik legjobb hamburgere. Olyan nagyon sokat fejlődött a hamburger kultúra Magyarországon, hogy elájulni már nem ájultam el ettől, otthon is tudunk ilyen hamburgert enni több helyen is. Az árak: eddigre már hozzászoktunk az ír árakhoz, és a jó minőségű, otthon kapható hamburgerek után annyira nem tűnt vészesnek krumplival együtt 11-12 euró körül fizetni egy menüért.

img_20190716_175711_2.jpg

Sokat panaszkodtam az árakra utunk során, és láthatjátok, hogy egyébként sem fine dining éttermekben töltöttük az időnket, ír reggelivel és hamburgerrel is el lehet lenni. (A tengeri finomságokról majd megemlékezem a következő írásban, a vidéki Írország résznél). Ugyanakkor a legolcsóbb lehetőség egyértelműen az, ha a street foodokból válogatunk, abból pedig meglepő módon a legjobb választás egy pizzaszelet, egy bizonyos helyen, a DiFontaine's pizzázóban a Temple Bar szélén, közel a folyóhoz. Ide még akár éjfélkor is betérhetünk egy szelet pizzára, a tésztája meglepően jó minőségű, óriási szeletet adnak, én eggyel is jól laktam. A legegyszerűbb 3,5 euró, a több feltétet tartalmazó szeletek pedig 4,5 euró körüli árakon mozognak. Igen, ez is jóval több, mint itthon egy szelet pizza, ugyanakkor finom, és ha kevés pénzből akarnám felfedezni Dublint, lehet, hogy minden este itt ennék (valójában egy talponálló, de egész pizzát is lehet kérni elvitelre).

Ennyit egyelőre a második dublini utunkról, ahol egyébként nagyon jól éreztük magunkat, elsősorban a társaságnak köszönhetően. Továbbra sem a kedvenc városom, de ha bulizni szeretnétek, és baráti társasággal vágytok valami újdonságra, akkor mindenképp megér néhány napot. Írország szebbik arcát sokkal inkább a városon kívül találjátok meg, a következő posztban arról írok majd.

 

Karlovy Vary - a cseh ékszerdoboz

Prágán túl is van látnivaló

Túl Prágán és a sörökön, érdemes olyan egyéb cseh célpontokat is útba ejteni, amelyek segítségével a kisebb városokat is meg lehet ismerni. Két éve például ezért jártunk Cesky Krumlovban (talán a leggyönyörűbb kisváros, nagyon ajánlott), idén pedig megnéztük a híres fürdővárost, Karlovy Varyt.

Ha az ember Karlovy Vary felől érdeklődik, akkor biztos, hogy a híres filmfesztiválon túl azzal az információval is szembe találja magát előbb-utóbb, hogy az utóbbi években az orosz milliárdosok kedvelt pihenőhelye lett: állítólag egyre több ingatlant vásárolnak fel az ékszerdoboznak is beillő, a monarchia stílusjegyeit magán viselő városban. A panziónk melletti villaépület is – legalábbis a szállásadónk elmondása alapján – egy orosz atom-tengeralattjáró kapitányáé. Ezen felül úton-útfélen orosz turistákat látni, no nem az egy napos városnézésre érkezőket, hanem akiken látszik, hogy heteket eltöltenek itt, és a város gyógyvizeiben kúráltatják magukat.

Na de nem miattuk érdemes egy egy napos kirándulás céljából beiktatni a várost. Hogy csak a legfontosabbat említsem: a gyönyörű látkép, a város festői fekvése az egyik elsődleges szempont. Tényleg szemet gyönyörködtető a környezet: a város legtöbb pontjáról, az északi oldal apró emelkedőiről, vagy csak a Tepla folyó két partján sétálgatva, minduntalan képeslapra kívánkozó témákat találunk.

dsc_0764_2.JPG

dsc_0789_2.JPG

A gyönyörködés közben hamar felfigyelünk arra, hogy a turisták a híres gyógyvizet kóstolgatják. Az itt feltörő forrásokban tehát nem csak fürdenek az emberek, hanem belsőleg is alkalmazzák: ez csak azért tűnik először furcsának, mert nem kellemesen hűs forrásvizekről beszélünk, hanem a mélyből feltörő, leginkább 50-70 fok közötti forró vízről, amelynek ráadásul az íze is förtelmes. Nem nehéz tehát betartani azt az intelmet, hogy ne igyunk belőle sokat, mert nem feltétlenül tesz jót, ha nem orvosi rendelvényre tesszük. A kóstoláshoz azonban ajánlom a kis trafikokban, szuveníreket árusító helyeken a csőrös mini bögréket/kulacsokat. A többség borzasztóan giccses darab, de egy kis odafigyeléssel lehet találni például egyszínű fehéret, amire sem a város neve, sem valami festett motívum nem került még fel – szerencsére. (elnézést, nem bírom a giccses dolgokat.)

dsc_0810_2.JPG

A város arról is híres, pont a fentebb említett orosz vendégek miatt, hogy nem jellemzi az olcsóság, nem könnyű például finomat, jó áron enni. Nekünk sikerült viszonylag elfogadható éttermet találnunk – illetve a szállásadónk ajánlatára kerestük meg a helyet (Velkopopovicka pivnice Orion): a cseh konyháról nem vagyunk különösebben jó véleménnyel, de itt, ezen a helyen sikerült nagyon is ízletesen elkészített sertéskarajt, valamint krumplis-palacsintás pörköltet ennünk. Két sörrel együtt egy budapesti átlagos vacsora árát, kb 7000 forintot hagytunk ott.

A híres kollonádokról azt kell tudni, hogy ilyen oszlopcsarnokokkal fedték be a fontosabb ivóvíz forrás(gyógyvíz) kutakat, hogy ezzel könnyítsék meg a turisták vízhez jutását a rosszabb, esősebb napokon is.

A sétálóutca végén a híres Pupp hotelnél lyukadunk ki, ahol a Casino Royal című James Bond filmet forgatták. A szállótól jobbra egy felvonó visz a közeli hegy tetejére, a Diana kilátó ponthoz. Szép a kilátás, bár nem érzem kihagyhatatlannak, a panoráma nekem jobban tetszett pont a szemközti oldalról, innen a hegyről a szép épületeket pont takarásban voltak.

dsc_0850_2.JPG

dsc_0861_2.JPG

Fürödni általában a nagyobb szállodákban lehetséges, illetve van egy közfürdőjük is, de mi ezeket kihagytuk, szívesebben sétáltunk, és ittuk a helyi cseh söröket. Akit érdekel, a Becherovka múzeumot is megnézheti, mivel ebben a városban gyártják a csehek híres röviditalát. Sok fiatal volt a városban, így szinte biztos, hogy esti szórakozásra is van lehetőség, de mi megelégedtünk a hely bebarangolásával, és hogy gyönyörködhettünk a látványban.

Másnap innen Plzen mentünk, mert hát a Pilsner Urqell mégis csak a világ egyik legjobb söre, mi szeretjük a sört, és még sosem jártunk abban a szentélyben. Igyekszem még arról is beszámolni a közeljövőben.

 

Múzeumok éjszakájáról kicsit megkésve

 

Már eltelt pár hét az idei Múzeumok éjszakája óta, de úgy gondoltam pár mondatban azért megemlékeznék róla,hiszen ezzel is gazdagítottam az élmények sorát az idei évben. A valósághoz hozzá tartozi, hogy legalább 5 éve nem jártam a rendezvényen, mivel egy bizonyos családi eseménnyel esik általában egy hétvégére, így ritakságszámba megy, hogy pont ezen a hétvégén szabadok voltunk.

 

Terveink szerint egymáshoz közeli helyeket akartunk bejárni, és kicsit az irodalomra fókuszálni. A IX. kerületi József Attila Emlékhelyen kezdtük az esténket (Gát utca 3.).

A múzeum, vagy inkább tényleg egy emlékhely egy régi, de szépen felújított függőfolyosós bérházban található, ahol a költő született. Maga a múzeum picike, egyetlen helyiségből áll, de azt sikerült tartalommal megtölteni és érdekessé tenni, mind a költő életének fontos mozzanataival, mind verseivel. Magával a múzeumi résszel tehát hamar végeztünk, viszont a belső udvarra még leültünk egy kicsit beszélgetni, zenét hallgatni, Hobo József Attila estjébe is belehallgattunk, ugyanakkor ez az élmény nem volt marasztaló… Sajnos sem a dallamok, sem maga az előadás megrendezése nem okozott túl nagy hatást, inkább zavaró volt. József Attila versei egyébként sem könnyen értelmezhetőek, de ebben a feldolgozásban csak tovább nehezítették a befogadást: én maradok akkor inkább a versolvasásnál.

 

Innen a nem túl messzi Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba sétáltunk át (kb 5-10 perc séta), ahol a belső udvaron több program is zajlott megérkezésünkkor. Volt zene, tánc, gasztronómia, de mivel még itt sosem jártunk, mi lementünk az alagsori részben megnézni a kiállítást. Mi tavaly jártunk Auschwitzban, azóta még érzékenyebben érintenek bennünket a témát feldolgozó alkotásokat, kiállítások, így elég sok időt töltöttünk el itt is. Az emlékhely kifejezetten alapos, hosszú kiállítás, így este 9-10 felé már elég fáradtnak érezheti magát, aki végigjárja. Amikor kibukkantunk a mélyből, egyből szembesültünk is a ténnyel, hogy az ígért vihar megérkezett, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna.

 

Hiába terveztük tehát, hogy innen gyalog sétálunk át a Petőfi Irodalmi Múzeumba (V. ker. Károlyi utca), végül igénybe vettük a BKV múzeumi járatát a Corvin negyedtől a Kálvin térig. De legalább láthattuk, hogy a közlekedést is hogy segítik ezen az éjszakán, a buszon pontos menetrendet és információkat találtunk a Múzeumok éjszakája során közlekedő járatokról.

 

Elázni a buszozás és egy esernyő ellenére is sikerült, így jól esett az irodalmi múzeumban megszáradni. Sajnos az eső miatt, a kertben már itt sem tartózkodott senki, pedig nagyon szép hátsó udvara van ennek az V. kerületi palotának. Végignéztük az állandó kiállítást, örültem, mert tudott újat mondani nekem Petőfiről, majd az ideiglenes tárlatra is betévedtünk, Csáth Gézáról: nem hozzáértőként nem hatott volna ránk sehogyan sem (például az első teremben random festmények és kották voltak elhelyezve), azonban itt pont sikerült egy tárlatvezetéshez csatlakoznunk, ahol a kiállítás szervezői maguk mesélték el, melyik tárgy miért van ott, miért ebben a sorrendben, melyiknek mi a jelentősége. Kifejezetten örültem, mert ugyan ismertem Csáth Géza novelláját, és tudtam róla néhány dolgot (függőség, gyilkosság), teljes képet azonban úgy érzem, most először kaptam róla, most először villant fel előttem a zsenialitása, most először éreztem azt, hogy nem azért volt különlegese, mert morfinfüggő volt. Sokkal összetettebb a kép, és megdöbbentő volt, mennyi minden érdekelte, milyen sokoldalú művész volt.

 

Reményeinkkel ellentétben a múzeumból kilépve még mindig ömlött az eső, így haza felé vettük az irányt. Kellemes tempóban, egy kis ücsörgéssel, zenehallgatással együtt is tehát kényelmesen 3 múzeumot be lehet járni este 6 és éjfél között. A tömeg, amiről sokat hallani, lehet, hogy a nagyobb múzeumokban jelen van, de mi ezeken a kis-közepes helyeken egyáltalán nem tapasztaltuk, vagy úgy mondanám, hogy nem volt zavaró a látogatók száma, mindent kényelmesen meg tudtunk nézni. Azért is jó ez a program, mert míg külföldi utazások során az ember mindig betéved 1-2 múzeumba, addig itthon szinte sosem jut el. Ha nem ütközik tavaly sem családi eseménnyel, biztos, hogy újra részt veszünk az eseményen.

 

 

Knausgard - úgy látszik, ízlés dolga

Engem nem kapott el a könyv hatása

Knausgard norvég író Harcom című regényfolyamának első kötetét, a Halált azért vettem kézbe az idei nemzetközi könyvfesztiválon, mert az író volt a díszvendég. Továbbá azért, mert tényleg mindenhol mindenki szuperlativuszokban beszélt róla. Korunk egyik legnagyobb írója, így a műveit ismerni kell. Egyébként tényleg kíváncsian vettem kézbe a könyvét, hiszen a skandináv írók valóban nem rosszak, ugyanakkor féltem is egy kicsit, mert már máskor is volt olyan, hogy egy istenített könyvbe nekem beletört a bicskám.

Most legalább nem adtam fel. Végig olvastam, de a nagy hype-ot egyszerűen nem értem.

A könyv egyébként az író apjának haláláról szól, vagyis sokkal inkább annak feldolgozásáról, a teljes apa-fiú kapcsolat értelmezéséről, értékeléséről, a halálhoz való viszonyról, a családi kapcsolatokról.

Nem azt mondom, hogy rossz, hanem inkább azt, hogy túl sokat vártam tőle. Nehezen tudott megérinteni, még akkor is, ha egy mindenkit foglalkoztató kérdés volt az előtérben, és akkor is, ha személyes élményeket dolgozott fel.

Knausgard tipikusan depressziós, magába forduló, öncélú művész alkatnak tűnik nekem. A könyve is ezt sugározza. Engem kicsit dühít is, hogy ennyire személyes élményekből építi a regényét, hiszen mondhatnám erre kicsit leszólóan azt, hogy naplót írni mindenki tud. Persze több ez annál, vannak benne kifejezetten szépen írt részek, irodalmi mondatok, de közben másik oldalról meg annyira semmilyen, annyira egyszerű. Ahogy leírást ad a leghétköznapibb dolgokról nem azért bosszant egy idő után, mert hétköznapi a dolog, hanem azért, mert a leírása is hétköznapi. Próbálom példával alátámasztani: többször van benne kávéfőzés vagy vacsorakészítés, ami ugye szorosan nem kapcsolódik a történethez, csak hátteret ad neki. Borzasztóan részletesen leírja, hogyan főz kávét, de azt sem metaforákkal, vagy valamilyen szép költői képpel, esetleg csak egy frappáns gondolattal, hanem teljesen puritán, egyszerű módon. Mintha én a rántotta sütést így prezentálnám egy irodalmi alkotásban:

Elővettem egy lábast a szekrény alsó rekeszéből, nem a legkisebbet, de nem is a legnagyobbat. Utána három tojást vettem ki a hűtő tojástartójából, és hideg vízzel alaposan lemostam. Ezután a tojásokat egyesével felütöttem, egy kisebb, piros tálban pedig felvertem. Pár csepp olajat kezdtem hevíteni. Stb, stb.

Van tehát egy ilyen leírás, miközben például a nagymamájával beszélget.

Tehát úgy egyébként megemlíthetné, hogy a diskurzus közben tojásrántottát süt, vagy kifejthetné a tojásokon megcsillanó, reggeli fényeket, amelyek pontosan olyanok voltak, mint a nagymamája tekintete, de semmi ilyesmi nincs. Csak egy uncsi leírás a rántotta sütésről. Bocsánat, az ő esetében a kávéfőzésről. A könyve tizedét ki lehetne húzni az ilyen leírások miatt.

img_20190511_141841.jpg

Valószínűleg egyedül vagyok egyébként az ellenérzésemmel. Annyian imádják őt. Hát nem tudom. Ezerszer megrendítőbb és gyönyörűbb volt (nem könnyű olvasmány pedig), a Felhőtlen boldogság minisztériuma, vagy az Én vétkem című könyv. Knausgard Halál című regénye egyszerűen csak nem jelentett nekem szinte semmit, nem tudok róla úgy nyilatkozni, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb könyvélménye. Ezért a ciklus további köteteivel sem tudom, mikor próbálkozom majd.

5 pont

Volt fesztivál - micsoda metál!

Ahol még hallhatunk kemény zenéket

Ezer éve nem jártam fesztiválon, de a Slipknot volt olyan húzónév számomra, hogy még a munka világából is kiszakítsam magam fél-fél napra (szerda délben indulás, majd másnap délben már újra irodában), hogy kapjak egy kis emlék-élményt. (A 20-as éveimben egyébként nagy fesztiválozó voltam, manapság már többre értékelek egy-egy önálló stadion koncertet, és persze nehezebben is viselem az egész napos porban-sorban álldogálást.

Lássuk a pozitívumokat!

Egyértelműen a koncertek azok: ahhoz képest, hogy fesztivál-körülmények között játszottak, valamennyi zenekar megszólalása vállalható volt, sőt, egészen kiemelkedő is bizonyos esetekben. A hangzáson túl a látvány sem volt rossz. A nagyszínpados eseményekre koncentráltunk egyébként, egész kemény (rock, metál) nap volt ebből a szempontból a szerda, ami szintén ritkaság számba megy a nagy nyári szabadtéri fesztiválokon. (Persze megjegyezném, hogy annyian voltunk, mint az oroszok, olyan hangulat volt, mint a rock aranykorában! Vagyis: nagyon mesze vagyunk még a rock/metál halálától! Sőt!)

Az Amaranthe kezdett délután 5-kor, az általunk csak diszkó-metálnak csúfolt, három énekessel felálló svéd banda. De egyébként nem csúfnévnek szántam, én kifejezetten szeretem azt a stílust, amit képviselnek. Máskor is hangoztattam már, hogy műfajban mindenevő vagyok, csak legyen minőségi. Én, aki egyik pillanatban még Rihannára rázom, a másik pillanatban meg Rammsteinra bólogatok, kifejezetten örülök, hogy a kettőt lehet ötvözni is akár. Egy szó, mint száz, én a svéd Amaranthe koncertjét borzasztóan élveztem, erős kezdés volt, jókat táncoltam, ugráltam a 40 fokos meleg ellenére is. Ráadásul az énekközpontú zenéket imádom, és azért három énekessel a maximumot ki lehet hozni: nem csak hangzásban, hanem látványban is.

 

 

Az Amaranthe után egy rövid időre átnéztünk az Esti Kornél koncertre, akiket én régen nagyon-nagyon bírtam, de valamiért most mégis olyan érzésem volt, hogy elfáraszt a zenéjük, kicsit untat. Vagy csak nagyon pörögtem az előző élménytől, minden esetre siettünk vissza a nagyszínpadhoz Papa Roach koncertre.

Nekem ők nem kedvenceim, vagy inkább azt mondanám, hogy teljesen hidegen hagytak eddigi életem során. A koncert mégis megfogott. Na nem az énekes párducmintás ingje (az volt egyáltalán?), hanem az egésznek az őszinte hangulata, a zenészek profizmusa.

A következő fellépő a Cypress Hill volt: ők tényleg nagyon távol állnak tőlem. Vissza is utalnék az énekközpontúságra, ami sajnos a hiphop műfajban tényleg minimálisra van szabva. Éppen ezért – elnézést kérek minden rajongójuktól – néhány szám után én borzasztóan elkezdtem unatkozni. De ez csak én vagyok, volt, aki az egész nap legjobb (leglazább) koncertjének titulálta.

A Slipknot előtt még elugrottunk pár dal erejéig Deák Billt hallgatni, aki hozta a formáját, sőt, becsülendő, hogy még mindig ilyen jól bírja a fellépéseket. A Slipknot volt az aznapi csúcspont, ennek megfelelően annyi ember volt a nagyszínpad előtt, hogy nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára ennyi egyszerre bólogató fejet! Vagy mikor láttam, hogy egyszerre ennyi ember hajlandó az énekes kérésére leguggolni, majd adott pillanatban egyszerre felugrani, megőrülni! A hangulat egészen elképesztő volt. A zenekar borzasztóan profi. Maga a zene: igen, igen, a Slipknot egy legenda, de azért az ő zenéjükből töményen hallgatni kb másfél órát: borzasztóan megterhelő. Megterhelő a fülnek és a léleknek is. Ez az a metál, amivel kiadhatjuk a dühünket, a haragunkat, de hihetetlenül ki is veszi az energiánkat. Nem arról beszélek, amikor pozitív, kellemes fáradtságot érzel, hanem amikor már úgy érzed, nem bírsz többet befogadni, mert szinte már kellemetlen. Lehet persze, hogy csak én voltam így, de kb a koncert felétől úgy éreztem, minden erőmtől megfosztottak, és már kisebb fájdalmat is okoz a zenéjük. Hogy ebben közrejátszott-e az, hogy talán egy kicsit a hangosítás is itt-ott kásás lett, egybefolyt minden hangszer, nem tudom. Mert az is lehet, hogy nem a hangosítás volt rossz, hanem a fülem fáradt el annyira, hogy nem tudott külön-külön értelmezni mindent.

Amiben biztos vagyok: nagyon profi, nagyon brutál koncert volt, örök emlék marad. 

Mi egyéb jut eszembe a fesztiválról?

Egyrészt, hogy ha tehetitek, tényleg ne menjetek autóval! (Figyelmeztetnek erre a szervezők is. Persze annak, aki dolgozik, és nincs több napja erre, annak nehéz máshogy megoldani). Az a dugó, amit a megérkezéskor és a haza induláskor is ki kellett várni, idegőrlő volt! Nem is igazán értettük, mi lehet az oka a fennakadásnak – hiszen odafele mindenki be akart állnia a parkolóba, visszafelé meg mindenki elmenni, mégis mindkét alkalommal egy-egy óránkba került, hogy a sorban csordogáltunk…

Hogy a várakozási és sorban állási élményt folytassam, a következőket kell még tolerálni egy fesztiválon:

  • Negyed-óra húsz perc várakozás, hogy jegyedet karszalagra válthasd. 
  • Következő negyed óra várakozás azért, hogy beléphess.
  • Kb 30-40 perc (!!!) várakozás azért, hogy a csomagmegőrzőben egy táskát lerakhass. (Utólag butaság volt, de mégis készültem némi meleg ruhával, ha este hideg lenne, és nem akartam cipelni a hátamon.)
  • 20 perc várakozás minden egyes korsó sörért!!!
  • 30 perc várakozás, hogy legalább egy hamburgert megehess, ha semmi mást nem is. Mert még egyszer nincs az a pénz, amiért beállsz a sorba.

 

Összességében szerintem kb három-négy órát töltöttünk várakozással. Azért csak ennyit, mert nem ittunk sokat – tekintettel a melegre. Na meg a sorra. Egyik esetben, konkrétan a szépen egymás mellett kígyózó soroktól, az egyik pultos lány elment wc-re. Ami tök ok, hiszen neki is kell wc-znie, na de hoppon maradt egy egész sornyi ember, miközben a Slipknot koncertet elkezdték…. csak azért voltunk többen is kiakadva ezen, mert ugye este 11-ig már órákat töltöttünk egyébként is sorban állással.

Hogy lehetne ezt kiküszöbölni? Nem tudom. Valószínűleg csak öreg vagyok én már ehhez. Ezért járok kevesebbet fesztiválra, és többet önálló koncertekre.

 

Amit még meg lehet említeni az a forróság volt, de túléltük. Mást? Lehet páran szeretnék, de nem tudok említést tenni politikai szempontból semmiről: én bulizni voltam kint, és a színpadok előtt csak akkor álltam, ha koncert volt, így én nem láttam semmit.  

Csernobil - én is lelkesen ajánlom

A sorozat, amely erősebb hatású a Trónok harcánál vagy A szolgálólány meséjénél is

 

Minden felület attól hangos, hogy mennyire fantasztikus lett az HBO 5 részes minisorozata a csernobili katasztrófáról.

Nem tudok vitatkozni ezen megállapításokkal – a sorozat abszolút megérdemli a pozitív kritikákat. Még azoknak is bátran ajánlom, akik nem szeretik a sorozatokat, mert úgy érzik, túl sok időt vesznek el az életükből. 5 rész azért nem a világ vége, maximum 2-3 este alatt végignézhető még azoknak is, akiknek tényleg nincs sok idejük.

Garantált viszont a döbbenet és a borzongás.

Ez a film nem akciófilm, nem horror, hanem egy kőkemény, valóságízű megrázkódtatás. Nem csak a konkrét katasztrófa miatt, hanem a döntéshozók, az akkori vezetők, politikusok hozzáállása, döntései miatt is: félelmetes, hogy mi minden lehet előrébb való, mint a biztonság.

Hosszas elemzésre nem készültem, csak éppen ha valaki még bizonytalankodott volna, hogy nézze vagy ne nézze, talán én adom meg a végső lökést.

Ne számítsatok hatalmas hollywoodi, vagy képregény világú filmre, ne várjatok lépten-nyomon akciót, hanem készüljetek egy lassú, de minden pillanatában megrázó élményre.

Én hétről-hétre néztem, ahogy megjelentek az HBO go-n az új részek, és minden vége főcím alatt teljesen lefagyva bámultam magam elé, és kirázott a hideg a látottaktól, és persze attól, ahogy a feliratok alatt még hallgatnom kellett a geiger-müller számláló hangját.

A sorozat sikere egyébként nem a valóság alapjának, hanem nagyobb részt a kivitelezésnek köszönhető: elsősorban a forgatókönyvnek (Craig Mazin), hogy ilyen feszült hangulatot tudott teremteni. De kellettek persze a színészek, a látványvilágot megálmodók és a rendező is (Johan Renck). Érdeklődéssel várom, hogy a stáb milyen új munkával rukkol majd elő.

A sorozat tehát szerintem is egy 10 pontos alkotás, én viszont nem tartozom azok közé, akik szeretnének elmenni Csernobilba, és turistaként felfedezni a helyszíneket...

Muse koncert Prágában

Térdet hajtunk a szemre és fülre is erősen ható show előtt

 

Talán még van egy nap arra, hogy megbízható forrásként ajánljam a Muse budapesti koncertjét, ugyanis május 26-án európai turnéjuk első állomásán Prágában láttuk őket.

Az elején le is szögezem, hogy szeretem a Muse-t, bár nem vagyok őrült rajongójuk – hiszen ahhoz egy kicsit keményebb zenét kellene játszaniuk. Van néhány általam sokat hallgatott számuk, illetve egyszer már a Szigeten is láttam őket, ahol egyértelművé tették, hogy élőben elképesztően jól működnek. Ha a rajongók nem köveznek meg érte, még azt is mondanám, hogy élőben jobbak, mint felvételen.

Egy prágai hosszú hétvégét egyébként is érdemes összekötni egy koncerttel, mi két éve így tettünk a Rammstein esetében is: Prága mindig bőven ellát élményekkel néhány napra, mindegy hanyadszorra térsz vissza, a koncertekre pedig előfordul, hogy olcsóbban találsz jegyet, mint Budapesten. (De ha bécsi koncerttel akarod összehasonlítani, akkor ez egyértelműen igaz.). Na de Prágáról majd egy másik beszámolóban bővebben, most csak a koncertről pár mondatban:

A fellépést a város határában található Letnany Airport-on tartották, ami egy óriási szabad terület, ráadásul közvetlenül metróval elérhető. Keresni egyébként sem kellett, csak követtük a Muse-pólóban haladó tömeget. Boldogan nyugtáztuk, hogy Pilsner Urqellt mérnek a helyszínen, és persze beszereztük a nem eldobható MUSE logós poharakat is hozzá.

Maga a koncert: egy egybefüggő látványorgia az elejétől a végéig. Egy óriási kivetítőfal szolgáltatta a hátteret, de azon természetesen nem csak az élő képeket nézhettük a zenekar tagjairól, hanem a tökéletesen megkomponált vetítéseket is, amivel egy olyan történetet kaptunk, amely szorosan kapcsolódott a Simulation tour tematikájához. De nem csak a háttérvetítések, hanem a táncosok és a koreográfiák is mind nagyon erős koncepció mentén zajlottak, hogy a megépített robotokról (vagy nem tudom, mi a jó elnevezés rájuk) ne is beszéljünk.

Hogy miről van szó kb, ezen a kisfilmen talán látszik:

 

Szóval a látvány egyszerűen elképesztő volt, szavakat nehéz rá találni. Aki nagyon akar, nézelődhet még mobilos felvételek után a neten, de egyébként nem ajánlom: rossz minőségben nem éri meg, csak lelövi a poént, míg az élmény nagyon erősen tud hatni, ha felkészületlenül ér. Mobilos képekkel sem fárasztok senkit, mert nem méltó a koncert színvonalához.

Annyit biztosan állíthatok, hogy a szemetek egy idő után elfárad, annyi látvány kell befogadnia…

De persze nem egy látványszínházat néztünk meg, hanem koncertet: a fülünk sem panaszkodhatott: a Muse élő megszólalása mindig is kiemelkedő volt, most is úgy szólalt meg minden hangszer és ének, hogy az már stúdióban sem lehetne tökéletesebb: az arányok, a hangerő, minden a helyén volt, az énekes-gitáros Matt énekteljesítményéről pedig szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Lehet, hogy lesznek, akik hiányolják majd néhány kedvenc számukat, (szerencsére az én kedvencemet, Knights of Cydonia-t nem kell), de ne erre koncentráljatok, engedjétek az élményt áramlani: egy tökéletesen egységes zenei performanszt láthattok, ami higgyétek el, megéri a belépőjegy borsos árát is.

Ha valaki tehát még csak gondolkodik azon, hogy elmenjen-e május 28-án a budapesti koncertre, annak azt üzenem, hogy most azonnal vegyen jegyet! Olyan látványban és hangzásban lesz része, ami a jelenkori pop-rock kultúrának talán a csúcspontja. Ha van még jegy persze… 

És akkor az én kedvencemmel le is zárom a dicsérethimnuszt.

 

 

 

 

Kinek csalódás, kinek nem

És van, akinek ez is, az is a Trónok harca utolsó évada  

A Trónok harca 8. évadának kvázi minden része után azt hallhattuk, olvashattuk – de különösen igaz ez a 3. és 5. részre, amelyek a két nagy csatát jelenítették meg – hogy mennyire csalódottak a rajongók, mennyire elégedetlenek az események alakulásával, hogy a forgatókönyvírók mindent elrontottak, lerombolták a jellemeket és a felépített történetvezetési elveket. 

Sokan emlegették a Dallast is, amikor Bobby halála miatt akkora volt a felháborodás, hogy a műsor készítői inkább visszakoztak, és a halálból is visszahozták a nézők kedvenc szereplőjét. Nekem pedig eszembe jutott a Dexter című sorozat, amelynek az utolsó évada, és főleg a legutolsó rész nálam is kiütötte a biztosítékot, de akármennyire is kiborultam, nem kezdtem petíciót gyűjteni a sorozat újraforgatásáért. Mert ugye most erre is van példa a Trónok harca esetében.

Tényleg ennyire egyértelmű, hogy borzalmas lenne a Trónok harca befejező évada?

Tudjátok: kinek a pap, kinek a papné, van akinek tetszik, van, akinek nem. Egyáltalán nem lehet véleményem szerint kategorikusan kijelenteni, hogy ez az évad és ez a befejezés nem jó.

 

Tény: én imádtam az évad két legtöbb kritikát kapott részét: a 3. részt az Éjkirállyal vívott csatáról és az 5. részt, a Királyvár elleni ütközetet. Számomra akció szempontjából kidolgozott, látványos volt (igen, az éjszakai, sötét csata is), mindkét epizódban sikerült olyan fordulatot mutatniuk, amire nem számítottam, mindkettő részben volt, amikor sírtam, volt, amikor örültem, volt, amikor a szívem a torkomban dobogott. Nem bántam, hogy kinyírták az Éjkirályt, mert hát lássuk be, milyen konfliktus adódhatott volna még vele, aki még csak beszélni sem tud. Hova futhatott volna az a történet tovább, ha ő nyer, vagy ha csak túszokat ejt? Miről diskuráltak volna? Nagyon is örültem, hogy ezt a szálat a lehető leghamarabb lezárták.

Semmi különösebb gondom nem volt azzal sem, ahogy a másik támadásban Cersei meghalt, legalább ennyi szerelmes pillanatunk maradt erre az évadra, ha már ilyen véres időkben nincs idő a romantikára. Valamint az is nagyon látványos volt, ahogy Arya végig menekülte az egész részt az utcákon a sárkánytűz elől.

A gyorsasággal már voltak gondjaim. A sorozat második-harmadik évadában egy-egy ekkora csata talán nem egy részbe fért volna bele, hanem akár kettőbe is, úgy pedig több idő lett volna a szereplőinknek is kibontakozni, hogy a motivációikat, cselekedeteiket jobban megérthessük. Mert számomra nem kétséges, hogy volt minden mögött mozgató rugó, csak éppen nem volt idő kifejteni azokat.

Tény a következő is: a 8. évad utolsó részét utáltam.

Ez még egy bizonyíték arra, mennyire szubjektív ez a tv-s műfaj is. A rajongók egy része utálta az előző részeket, a 6. részben mégis úgy érezték, a sorozat visszaállította a méltóságát. Eközben én totálisan kiborultam tőle.

Ne olvasson tovább, aki még nem látta az utolsó részt!

Nem, nem azon buktam ki, hogy Dany meghalt. Sőt! Én már hetek óta mondom, hogy látszik az arcán, egy-egy apró jeleneten, érződik a beszédén, hogy meg fog kattanni, vagyis hogy elő van készítve a megőrülése, a pálfordulása. Barátaim kérdezték, hogy de hát akkor ki fog uralkodni, kié lesz a vastrón? Nos erre azt feleltem, hogy azt én sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem a sárkányok anyjáé, neki halnia kell. És így is lett, ezzel a szállal nem volt bajom. De az utolsó rész ritmustalanságával és idegőrlő mindent-le-akar-zárni stílusával már annál inkább.

Rendben van tehát, hogy Danytől meg kellett szabadulni, de miért kellett ezt már a rész első egyharmadában elintézni? Utána lényegében azt nézte az ember 40 percen keresztül, amit egy tisztességes egy estés nagy játékfilmnél csak a vége cím után kiírnak néhány szívszorító sorban:

 

Havas Jont a gyilkosságért arra ítélték, hogy az Éjjeli őrségben éljen száműzve.”

Hatásos zene közben természetesen.

A Hét Királyság életben maradt legnagyobb urai Brant választják királynak, mivel tőle remélik, hogy a birodalom békében tud élni. Megfogadják, hogy Bran halála után a trónt mindig választással ítélik oda a legmegfelelőbb személynek.”

Na persze.

Sansa Észak királynőjeként végre békére lel, és bölcsen uralkodik.”

Igen, és valószínűleg sosem megy férjhez az átélt tapasztalatok miatt, és emiatt gyereke sem lesz.

Arya új életet kezd, és tengerre száll, hogy felfedezzen addig ismeretlen tájakat a Hét Királyságon túl.”

Aha. Szóval ő sem lesz az a családalapító típus, kihaltnak tekinthetjük a Stark házat is.

 

Köszönjük. Ez, vagy hasonló négy kiírt mondat is megtette volna a dögunalmas utolsó elnyújtott rész helyett, mivel ténylegesen semmilyen csattanót vagy kérdést felvetni már nem tudott. 

Utáltam. Tökéletes lezárás? Miközben a való életben nem létezik olyan? A Trónok harcában sosem létezett olyan?!

Legalább egy gonosz személy maradt volna életben, vagy utaltak volna arra, hogy Jon esetleg új Éjkirály lehet, vagy bárkiben pislákolt volna egy ici-pici becsvágy, vagy kétszínűség.

Úgy hihetetlen ez az egész lezárás, ahogy csak van. A legizgalmasabb legkegyetlenebb, legvéresebb fantasy sorozatunkból disney-rajzfilm ihlette rózsaszín befejezés lett. Eltűntek a kettős karakterek, eltűnt a szürke, a semmi sem fekete vagy fehér világ. Mindenki fehér. Mindenki tisztességes és jó, még az is, aki korábban egyáltalán nem volt az. Nincs Más.

 

Komolyan van, aki szerint ez jó befejezés???

A legutolsó rész pozitívumai nálam technikai jellegűek:

Néhány gyönyörű kép: Daenerys megérkezése a lerombolt városba, mögötte a sárkány szárnyaival, vagy ahogy Drogon gyászában felperzseli a vastrónt, Sansa koronázása, a záró kép a vadak hazatérésével. Valamint a zene is kiemelkedő volt ebben a részben.

Összességében mi a véleményem?

Az utolsó két évadra mérhetetlenül felgyorsultak az események: ahova korábban évadokon keresztül utaztak a szereplők, oda most ripsz ropsz úgy repültek, mintha mind sárkányháton utaztak volna. A cselekmény felgyorsulását egyértelműen a karakterek és az érdekfeszítő párbeszédek kárára tudták véghez vinni. Nagyon hiányzott a kerti lugasokban szőtt ármányok sora.

Az első néhány évad még tobzódott a meztelenkedésben, szex jelentekben, annyi cicit, fütyit láttunk, mint még talán egy sorozatban sem, és ez is nagyon lecsökkent az utóbbi időben. Ez nem hátrány vagy előny, bár egy olyan jelzés mindenképpen, hogy a naturalisztikus ábrázolásmód némiképp visszafogottabbá vált, az események semmiképpen sem erősítettek szerelmi szálakat, minden erőfeszítés a végső csatákra koncentrált. Na nem azért, mert máshol, ha nagyon akar, ne nézhetne az ember meztelenkedést és erotikus tartalmat, azért ez is a sorozat védjegye volt, ami megszűnt, és nekem némiképp hiányzott.

Engem egyáltalán nem zavart Dany megkattanása, sőt, mint fentebb említettem, számítottam is rá, nem ért meglepetésként, szerintem ez egy utolsó de mégis erős karakterborulás volt, ami számomra elfogadható. Az viszont már sokkal jobban zavart, hogy Jon amolyan kis málészájú, gyenge, sírós, túl becsületes karakter lett, akit nem lehet igazán szeretni. Igen igen, tudom, végül szíven szúrta a szerelmét, de még ezzel együtt is egy másodhegedűs, a sorozat végére egyre inkább nyáltenger szépfiúvá vált, mint hőssé. Hol maradt egy igazi hősi jellem a sorozatban?

Sansa szinte már a sorozat eleje óta a kedvenc karakterem volt, a sok hiszti, majd a sok szenvedés ellenére folyamatosan érződött benne az egyre erősödő jellem, én imádtam az ő történet lezárását, maximum amiatt sírhatok, hogy valószínűleg nem lesz olyan férfi az életében, akit közel merne magához engedni.

Arya meg Kolumbusznak áll: vele sosem tudtam mit kezdeni, általában utáltam azokat a jeleneteket, amikben ő szerepelt, kivéve a mostani 3. részt, mert én tökéletesen imádtam a nagy deresi csatát, és az Éjkirály legyőzését. Imádtam, de hiányoltam a magyarázatot hozzá.

Szóval alapvetően az utolsó évaddal kapcsolatban a leghangosabb rajongói véleményekkel nem értek egyet, én alapvetően bírtam a cselekmények alakulását, bár a hibákat, hiányosságokat én is érzékeltem. Újra nem forgatnám. És nem vagyok egyedül a kettős véleményemmel… Csak a panaszkodók mindig sokkal hangosabbak.

A teljes sorozat 9 pontos, az utolsó évad 7.