Élménypulzus

A méhek története

Már nem sci-fi kategória arról írni könyvet, hogy eltűnnek a méhek

2019. augusztus 23. - Konika

 

A nyár mindig kicsit más számomra az élmények terén. Egyrészt sokkal kevesebb filmet látok (nem az az első gondolatom, hogy moziba rohanjak, és otthon sem a tv előtt akarok ülni), másrészt a sok utazás, szabadtéri program kifejezetten kedvez a könyveknek, így olvasás szempontjából ilyenkor több beszámolni valóm van.

A méhek története című könyvet valójában már tavaly is szerettem volna elolvasni, de végül csak az idei könyvfesztiválon vettem meg. A környezetvédelem, egyáltalán a fenntartható fejlődés sláger témának számít a hétköznapi diskurzusokban is, így elengedhetetlen, hogy egy ilyen témájú könyv sokak érdeklődését felkeltse. Én is ezért vettem meg, na meg azért, mert a könyv elején nagy betűkkel hirdetik, hogy Németországban ez volt az év legsikeresebb regénye 2017-ben, és a norvégoknál is díjat nyert (a szerző norvég származású).

 

Három idősíkon, három különböző történetet követhetünk fejezetről fejezetre.

A jövőben (kb 2090 táján) Kínában megismerhetünk egy családot, ahol a szülők munkája a virágok beporzásra, mivel a méhek eltűntek a bolygóról, és enélkül a növények fejlődésének esélye sincs. Ezzel együtt is, hogy az emberek végzik a méhek feladatát (lehetetlen vállalkozás szinte) kevés az élelmiszer, szegénység és éhínség tombol a világban.

A jelenben (a könyv szerint 2007-ben) egy amerikai méhészt követünk, akinek a legnagyobb gondja eleinte az, hogy a fia nem szeretné folytatni a hagyományt, nem érdekli a méhészet, amivel a családja generációk óta foglalkozik.

A múltban, a XIX. században pedig William áll a középpontban, egy angol magkereskedő, akinek erős természettudományos érdeklődése arra sarkallja, hogy a méheket behatóbban tanulmányozza.

 

Azt gondolom, hogy egy jó alapötletből és egy általam kedvelt szerkezeti struktúrából (vagyis hogy több szálon futnak az események, és a végén majd megértjük a kapcsolódási pontokat), sikerült egy közepes, nem túl izgalmas, és nem is kifejezetten szépirodalmian megírt végeredményt létrehoznia a norvég írónak, Maja Lunde-nak.

Az alapvető problémám az volt a regénnyel, hogy nem igazán tudott izgalomban tartani, nem éreztem azt egyik fejezet végén sem, hogy most miért ugrunk vissza az egyik történethez, miközben mennyire izgalmas cselekményeket hagyunk éppen félbe a másik vonalon. Röviden mondva, nem éppen egy Felhőatlasz, ahol azért tényleg izgulni lehetett folyamatosan a cselekményen is. És abból a szempontból sem egy Felhőatlasz, hogy ott maga az írásmód is elvarázsolja az embert, a szerkezet és a mondatok megformálása is élményt nyújt az olvasónak. Ebben az esetben nagyon egyszerűnek, nagyon egysíkúnak éreztem az írásmódot, és úgy összességében többször untatott is a regény.

Csak azért nem tettem le félúton, mert nekem ez egyébként sem szokásom: ha elkezdek egy könyvet, akkor előbb-utóbb át is rágom magam rajta, és befejezem.

Persze lehet, hogy velem volt a gond, és más szerette, izgalmasnak tartotta a regényt, de az egyetlen érdekesnek vagy izgalmasnak tűnő, valamennyi rejtélyt hordozó eseményben, Tao kisfiának betegségénél is sajnos én azonnal megértettem, hogy mi történhetett vele, így az ezzel kapcsolatos nyomozás csak felületesen tudott izgalomba hozni.

Kinek ajánlanám mégis? Talán kezdő olvasóknak, tiniknek, a méhekért és a környezetért aggódóknak, mert azért ebből a szempontból talán mégis jó, hogy van egy ilyen könyv, amelyik megpróbál foglalkozni a témával, és legalább érthetően, különösebb bonyodalmak nélkül teszi azt.

Pontszám: 6

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr3315019432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.