Élménypulzus

Színpadra kiállított színészek

2019. április 29. - Konika

Akik ismernek, tudják, hogy nagy Pintér Béla rajongó vagyok, talán már közel 10 éve. Akik még jobban ismernek, azt is tudják, hogy egy ideje már kevésbé rajongok, mert nem érzem ugyanazt a katarzist az új darabjainál, mint a régebbieknél. Valamiért az Ascher Tamás Háromszéken című drámáját egyáltalán nem is volt már kedvem megnézni. Aztán persze győzött a kíváncsiságom és végre elmentem rá a Katonába.

Nagyon érdekes volt.

Az első felében nagyon tetszett, meg voltam döbbenve, hogy lám tud ő még nagyon jót írni, szórakoztatva drámát mesélni. A színészek pedig egészen elképesztően zseniálisak voltak.

Közülük is kiemelkedő volt Fekete Ernő Máté Gábor bőrébe bújva, Keresztes Tamás Ascher Tamásként, valamint Jordán Adél, az erdélyi naiv színésznőként. Adélt már csak azért is ki kell emelnem, mert nekem nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, mindig is olyan érzésem volt vele kapcsolatban, hogy túljátszik, és sokkal kevesebbnek kellene lennie ennyire karakteres külsővel: ez volt az első darab, ahol ugyan néha most is soknak tűnt, mégis kifacsarta a szívemet az alakításával.

Aztán a darab kétharmadánál megszállt egy furcsa érzés, és kicsit zavart az egész történet valóságíze: mondhatnátok erre, hogy miért kellene nekem kényelmetlenül éreznem magam valami olyasmi miatt, amit én csak nézőként élek át, és ráhatásom, részem benne nem volt semmi. Mégis, nézőként is volt bennem egyfajta szégyenérzet.

A történet drámai, tragikus végkifejlete miatt – amiről persze nagyon nehéz eldönteni kívülállóként, hogy igaz-e vagy sem – a néző is feszeng a széken. Zseniális rendezés és zseniális alakítások ide vagy oda, a vastaps elmaradt a végén, és talán azért, mert a nézők többsége szintén kicsit kényelmetlenül érezte magát.

Kell-e Pintér Bélának darabot írnia a Katonáról, annak valódi színészeiről, igazgatóiról?

Szíve joga, arról ír, amiről akar. Védekezés vagy fricska lett volna az előző darabját ért kritikák miatt? Válasz arra, hogy miért nem a saját köreiben teregeti ki a szennyest? Kellett-e erre reagálni vagy sem? Vagy egyszerűen csak az izgalmas történetet látta meg? Van jogunk valós történetről, valós emberekkel megtörtént tragédiákról írni, játszani? Alapvetően azt mondom, hogy van. Viszont nagyon vékony a határ, amit átlépve már a művészi alkotószabadság joga porba hullhat.

Hogy igaz volt-e amit láttunk vagy sem? Napokig gondolkoztam ezen. Utána rájöttem: teljesen mindegy.

Ha igaz, akkor azért vagyok szomorú, mert ezeket az általam rajongásig szeretett művészeket tényleg nem bizonytalanították el erkölcsi kérdések az alkotás során. Ha nem igaz, akkor pedig azért vagyok elkeseredett, mert akár igaz is lehetne, azért lett ez a darab vége, mert az alkotók maguk is elhitték, hogy ez így ahogy van, akár meg is történhetett volna, meg is történhet bármikor a színészek világában. Nekünk nézőknek pedig kicsit fáj szembesülni ezzel a valósággal.

Az előadás 9 pontos lenne, ha a végén nem fájt volna úgy, így 7,5 pontnál maradok.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr10014794310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.