Élménypulzus

80-as évekbeli zúzós bulizás

Kemény banda a Möetly Crüe?

2019. április 25. - Konika

Utálom kimondani, de én már nem a húszas, hanem a harmincas éveimet koptatom. Sok-sok minden, ami a kora-ifjúságomhoz köt, az másnak már igazi retró. (Jóbarátok, Szex és New York, Rammstein, Nightwish stb.). Amikor azonban megnéztem a Netflix igazi kemény-bulizós glam-metál filmjét, a Dirt-öt, akkor rájöttem, hogy azért mégsem vagyok még annyira öreg, ugyanis a Mötley Crüe nevű bandáról nem igazán hallottam még korábban. Vagyis a nevük valahonnan ismerős volt, és a dobos neve (Tommy Lee) is rémlett valahonnan - leginkább onnan, hogy mintha Pamela Anderson férje is lett volna - de a zenekar, hogy egyáltalán milyen zenét játszottak, vagy hogy mennyire botrány-banda volt, az egyáltalán nem. Vagyis kicsit megnyugodtam a tekintetben, hogy a 80-as évek még ha éltem is már akkor, mégsem az én ifjúságom korszaka, az még nálam is retróbb időket idéz.

Szóval a bandát nem ismertem.

A filmről pedig nem hallottam túl jókat.

Ennek ellenére, vettem a bátorságot és megnéztem.

Én kimondhatatlanul jól szórakoztam rajta, élveztem minden pillanatát: a forgatókönyv pörgött, gyorsan adagolta a cselekményeket, nem finomkodott a történettel (mint ahogy a Queen film), itt aztán telibe kaptuk a legdurvább kurvázós-bulizós-drogozós-mindent szétverő bandát.

Volt persze emiatt kettős érzésem is a film közben: mert egyrészt tényleg egy élvezetes filmet néztem, egy menő glam-metál bandáról, ugyanakkor történtek benne bőven olyan dolgok, amik az én ízlésemnek a határát feszegették, és átbillentették a szereplőket a legkevésbé sem szimpatikus karakterek közé.

Mindenképpen pozitívum, hogy a színészeket nagyon eltalálták: elképesztően hasonlítanak az eredeti zenészekre, jól is játszottak – az, hogy néha soknak tűnt az alakításuk, véleményem szerint csak visszaadta az igazi karakterek jellemét.

A zenéjük nem lett a kedvencem, metál-rajongás ide vagy oda (ha már glam metál, akkor tényleg maradok a jelenkori nagy kedvencnél, az Avatarnál). Próbáltam néhány számukat egyébként a film után meghallgatni, az eredeti felvételeket, videóklipeket megnézni, de úgy érzem, konkrétan az a stílus amit ők játszottak, kicsit kikopott, kicsit jellegtelennek tűnik ennyi év távlatából.

A banda története egyébként szokványosnak is mondható: néhány fura fazon, akikben az az egy közös van, hogy imádnak zenélni, bandát alapítanak, gyorsan a csúcsra kerülnek, majd kicsit összevesznek, de végül kibékülnek. Különböző karakterek, de mégis jól működnek együtt, főleg a bulizás terén: meg kell hagyni, hogy valóban egy kisebb csodával ér fel, hogy ezek az alakok túlélték a fiatalságukat és még mindannyian élnek.

Véleményem szerint a film élvezhető, több helyen vicces, több helyen megdöbbentő, néha elborzasztó, de metál és rock rajongóknak kötelező. Én nem bántam meg, talán még újra is fogom nézni, még ha a kritika nem is szereti a filmet.

De eszembe jut a Rock of Ages című mozi, amelyben Tom Cruise alakít egy rocksztárt, és amit úgy lehúzott és eltemetett a kritika, mint a világ legrosszabb filmjét, hogy talán még az is baj, hogy fel merem hozni, és a létezésére emlékeztetek: végtelenül szórakoztatónak tartom azt a filmet, és már legalább háromszor láttam. Miközben kicsit rockparódia, aközben mégis megmelengeti egy rocker szívét. A Dirt pedig lehet, hogy nem egy kiemelkedő művészi alkotás, ugyanakkor egy nagyon is hiteles és megdöbbentő lenyomat a 80-as évek sztárjairól, amit ha nem látnánk, talán el sem hinnénk (Te jó ég, Ozzy Osbourne!)

Egy próbát megér, én ajánlom. Erős 7 pont.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr914782966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.