Élménypulzus

Apró mesék - filmélmény

Mese a szélhámosról

2019. március 18. - Konika

 

Szász Attila új filmjét vártam is meg nem is. Számítottam jóra is meg rosszra is. Igazából kaptam jót is és rosszat is. A Félvilág című filmjét szerettem is meg nem is, ott elkapott a hangulat, a korábrázolás, ahogy az Apró mesékben is. A színészválasztással itt is, ott is, volt hogy egyet értettem, volt, hogy kevésbé, annak ellenére hogy alapvetően jó karaktereket talált, akik jól is játszottak, mégis néha volt amolyan idegenérzésem, amikor csak a civil színészt láttam és nem a szerepet. De ez nem a rendező hibája, hanem sokkal inkább a saját előítéleteimé. Most például Szabó Kimmel Tamástól féltem borzasztóan, számomra ő nem egyértelmű megítélésű, és a film elején hozott szélhámos karakterrel nem is tudta belopni magát a szívembe. Összességében azért a film végére meg tudtam barátkozni vele is.

A történet a második világháború után játszódik, akkor, amikor még nagyon sokan keresték, várták haza rokonaikat, férjeiket, fiaikat a frontról vagy a fogságból. Szabó Kimmel Tamás alakította Hankó Balázs is megjárta a poklot, ám hazatérve már abból szerez magának egy kis pénzt – vagy olykor szállást, reggelit – hogy aggódó szülőknek, feleségeknek mesél a háborúból hazavárt gyerekükről, férjükről, akivel közösen együtt járták meg a poklok poklát. Vagyis nem, nem is ismerte őket, de azért mesélni ügyesen mesél ez a fiú, míg egyszer lebukik, menekülnie kell, és egy erdei házikónál talál menedéket, ahol egy fiatal szépasszony szintén hazavárja a férjét. Vagyis hogy egyáltalán nem várja haza, mivel jobb lenne nélküle az élet.

Az alapszituáció nem rossz, egész jól fel volt építve a történet, de összességében sokszor feszengtem a székemen, abban sem voltam biztos, hogy moziba való-e a történet, vagy inkább színházba.

Stílusban előkerült a film noir-ok világa, bár nekem kicsit idegenül hatott az egész a háború utáni vidéki Magyarországon. Valamiért én a noirt a nagyvárosokhoz kötöm és a titokzatos krimikhez. Ez pedig inkább volt vidéki történet, és nem krimi, sokkal inkább egy pszichológiai dráma, ami inkább a szereplők fejében játszódott. Nem nagyon értek meglepetések sem, volt viszont drámai feszültség, és azon agyalás, hogy vajon hazudik-e itt valaki vagy sem. Én valamiért számítottam volna valamilyen csavarra azon felül, hogy a szélhámosból hős lesz, a női karakterben (Kerekes Vica) több lehetőséget láttam.

Sajnos a zenével sem voltam mindig elégedett: volt, hogy pont megfelelő volt, de még többször éreztem azt, hogy túlzott a cselekmény mondanivalójához képest. A feszültséget néha a zene keltette, nem az, amit láttam.

A képek egyébként szépek voltak, és a színészek is mind jól játszottak, ezért mondhatnátok, hogy csak kifogásokat keresek, pedig nem: a moziszékben ülve is sajnos volt időm gondolkodni, elméleteket gyártani….tehát sajnos a tempó is néhol teret engedett az én állandóan zakatoló agyamnak.

Egynek nem rossz, de azért nem mondanám, hogy bekerült a kedvenc magyar filmjeim közé.

6,5 pont

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr3214692062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.