A libanoni Kafarnaum, az Oscar díjra jelölt film, nem könnyű témát boncolgat, és bizony egy pillanatig nem találjuk majd szórakoztatónak, annál inkább kapkodunk majd a zsebkendőnkért és küszködünk, hogy lehetőleg ne sírjunk megállás nélkül. A Libanonban, mélyszegénységben élő 12 éves Zain néhány hetét követhetjük végig; bár csak sejtjük, hogy 12 körül lehet, ugyanis annyira szegények (és ezzel együtt tanulatlanok is) a szülei, hogy még azt sem tudják pontosan, mikor születtek a gyerekeik, és születési anyakönyvi kivonata sincs egyiknek sem.
Zain nem úgy él, ahogy egy 12 éves fiúnak kellene: nem a tanulás, a játék köti le az idejét, gondolatait. Ő az a gyerek, aki csak álmodozik arról, hogy iskolába járhat, és játék helyett is a szülei főbérlőjénél dolgozik. Ha mindettől még nem komorodna el eléggé a néző, akkor amikor a 11 éves Sahart, Zain húgát hozzáadják egy 30-as férfihoz, akkor aztán végképp tudhatjuk, hogy ez a történet nem csak nem kezdődik vidáman, de nem is végződik majd megnyugvással.
Azt már a film elején megtudjuk, hogy Zain börtönbe kerül valamiért, de onnan beperli a saját szüleit, amiért felelőtlenül vállalnak gyerekeket, amiért ő maga is megszületett. Az ezt megelőző történet tehát a bírósági tárgyalás közben bontakozik ki előttünk.
Zain miután megszökik otthonról, megismerkedik egy etióp menekült lánnyal, aki illegálisan tartózkodik az országban, ráadásul egy kisbabája is van, akit titkol és bújtat, nehogy a hatóságok elvegyék tőle. A lány Zainra bízza a kisfiút, amíg napközben dolgozik, Zain pedig helytáll nem csak dajkaként, de miután egy nap az etióp lány nem jön haza, pénzt és ételt is szereznie kell, hogy a kisbaba és ő maga is túlélje a következő időszakot.
12 évesen felnőttként viselkedni: ilyet láthatunk a szerencsésebb sorsú gyerekek között is. De olyan kilátástalan helyzetben túlélni és még másról is gondoskodni, szerencsére itt Európában talán nem kell egyik gyereknek sem.
A film nagyon erős mind témájában, mind érzelmi hatásában: néha én személy szerint a zenét már soknak éreztem, nem szeretem, ha önmagában a zene (anélkül, hogy nézném mi történik a vásznon), már sírásra gerjeszti a könnycsatornáimat: a néha kevesebb több - nekem jobban megfelelt volna.
Ami egyértelműen a siker záloga lehet ennél a filmnél, az a főszereplő kisfiú, Zain. Nem csak hogy gyönyörű gyereket találtak, de a szemeiben benne van minden fájdalom és minden harag, amit csak egy ilyen korú gyerek elviselni képes.
A film egyébként tavaly Cannes-ban megkapta a zsűri díját, így a rendezőnő talán joggal bízhat az Oscarban is (az első arab nő lenne, aki Oscart kap), bár én egyelőre még mindig a Roma győzelmét tartom valószínűnek.
A Kafarnaum címén is lehet gondolkodni: bibliai település a Galileai tó partján, ahol Jézus elkezdte tanítását, munkásságát. De vajon miért ez a címe a filmnek? Számomra még rejtély. Mert ebben a filmben én nem láttam reményt, egyéb keresztény utalást… Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.
Pontszám: nagyon erős 7,5
Ajánlom: azoknak, akiknek tetszett a Lion című film, de nem riadnak vissza a lassú történetvezetéstől és a sírástól sem.