Élménypulzus

Dolcevita – kezdjük egy könyvvel az évet

2019. január 07. - Konika

Az idei év első könyvélménye nálam Stefano Benni regénye, a Margherita Dolcevita volt (a 2005-ös könyv 2015-ben jelent meg magyar fordításban, én most vettem kézbe). Az olasz író egy másik regényét, a Gyorslábú Achillét pár éve olvastam, és az a könyv bekerült a legnagyobb kedvenceim közé. Teljesen egyedi hangvétel, mással össze nem hasonítható írásmód, könnyed, jól olvasható, mégis művészi értékkel bíró regény. (Kevés az ilyen sajnos, mert ami általában művészi, az nem éppen gördülékeny, sőt, kifejezetten vontatott és nehezen olvasható, ami pedig friss és jól olvasható, általában ponyvának minősül. Pedig üdítő, ha a kettő ötvöződik!)

Nagy reményekkel vettem kézbe a régi tapasztalat miatt a Margherita Dolcevitát: nem csalódtam a könnyed nyelvezetben, az egyedi írásmódban, a jó humorú apró megjegyzésekben, de valami mégis hiányzott ebből a regényből nekem: nem tudtam teljesen beleélni magam, ráadásul a lezárása sem igazán tetszett.

A történet egy olaszországi város szélén játszódik, ahol a város és a természet találkozik, viszont bőven megfér egymás mellett az emberi jelenlét és a "vadon". Margherita családja él itt, a szülők és 3 gyerek, akik egy kicsit talán otthonülős, kihívásokat nem kereső embereknek tűnnek, és talán éppen ezért lesz rájuk olyan nagy hatással, amikor a szomszédba költözik egy másik család: szülők és gyerekek ott is, de a modern fogyasztói társadalom mintapéldányai, akik minden termékből a legjobbat viszik haza, és szívesen terjesztik is az igét, megbabonázva a hétköznapi családot, hogy ott is hirtelen mindenkinek fontos legyen, milyen tv-t néz, milyen játékkal játszik, milyen krémet ken az arcára, vagy hogy egyáltalán milyen a haja.

Nagyon úgy tűnik, hogy elsőre csak a kamaszlánynak, Margheritának (aki nem túl szép és nem túl vékony, de annál inkább eszes és kreatív aggyal megáldott) esik le, hogy valami nagyon nem stimmel a szomszédok körül: egyáltalán miért van olyan házuk, aminek nem is valódi ablakai vannak, milyen jogon szólnak bele az életükbe, és akarják megmondani mit vegyenek, milyen ruhát hordjanak? Csak ő veszi észre, hogy ártanak a természetnek, a közeli rét és erdő állatvilágának. Aztán persze kiderül, hogy Margherita nincs egyedül, a furcsaságokat a nagyapja is kiszúrja, de a szomszédok fura gyereke, Angelo is mintha nem simulna bele a családjába, sőt, kamaszhoz méltóan lázad is.

A könyv tehát az új szomszédok megjelenésének furcsa körülményeit, és Margherita családjának változásait mutatja meg, mindössze néhány hét történéseit. Bennitől nem áll messze a kicsit szürreális elemek csepegtetése sem, tehát nem biztos, hogy a logikát minden apró történésben felfedezhetjük.

A könyv számomra túl hirtelen ért véget, maga a lezárás nem kifejtett, még sok kérdésem lett volna. Éppen ezért maradt hiányérzetem, és összességében hiába szeretem az író írásmódját, stílusát, most nem volt katarzisszerű élményem. Ha csak egy könyvet olvasnál el Bennitől, akkor a Gyorslábú Achillét javasolnám inkább.

img_20190106_122541.jpg

Kezdőmondat a regényből:

„Elmentem lefeküdni, és többé nem voltak meg a csillagok.”

Még egy kedvenc mondatom a regényből, amely számomra azt jelenti, hogy ne akarjunk feltétlenül belesimulni a mai társadalmi elvárásokba, megszokásokba:

„Csak a döglött halak úsznak az árral.”

7 pont

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr1714541224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.