Élménypulzus

Éljen a Queen! Freddie a király!

Bohemian Rhapsody - filmélmény

2018. október 30. - Konika

Queen rajongóként, és filmrajongóként is már régóta vártam a Queenről szóló filmet, így talán nem meglepő, hogy még premier előtti héten rohantam megnézni, hogy elsők között lehessek, aki látja. (A Filmünnep keretében volt néhány vetítés a Cinema Citykben). Aludtam rá egyet, kettőt, de folyamatosan kettős érzések kavarognak bennem: Queen rajongóként imádtam minden percét, filmrajongóként maradt hiányérzetem.

Talán ez a legnagyobb hibája egyébként a filmnek: a rajongóknak készült. Alapul veszi, hogy a nézők mind ismerik egyébként is Freddie történetét, maguktól is tudják majd, hogy a Live Aid koncertnek mekkora jelentősége volt a zenetörténetben, hogy Freddie a halála előtti utolsó években milyen emberfeletti erővel alkotott: minden egyes percet ki akart használni, ami még hátra volt. Azt is alapul veszi a film, hogy bizony a rajongók a zenéket akarják hallani, hiszen a szívük azonnal gyorsabban kezd verni, ha meghallják a Bohemian Rhapsody első pár hangját, a Killer Queent, vagy azonnal elsírják magukat a Love of My Life első során. Mivel pedig ezt a két állítást alapul vették a filmkészítők, bizony előfordulhat, hogy másokat, a fiatalabb korosztályt, vagy azokat, akik csak egyszerűen nem rajonganak a Queen zenéjéért, nem tudják megfogni ezzel a filmmel. Ha valaki nem ismeri részletekbe menően ugyanis Freddie életét, maradhatnak vakfoltok a történetben, és ha nem szereti a zenéjüket, bizony soknak érezheti, hogy kb. a film fele nem más, mint koncertek visszaálmodása, akár teljes hosszában: én Queen rajongóként szinte sírtam a Live Aid koncertjeleneten, és nem bántam, hogy azt teljes hosszában, kb 20 percen keresztül kellett megnéznem szuper színészi alakításokkal, miközben már százszor láttam az eredetit is, de vajon egy nem rajongó, ha véletlenül betéved erre a filmre, nem érzi majd túlzásnak, túl hosszúnak azt a koncertjelenetet is?

Ha tehát a kritikák nagyon megoszlanak a filmmel kapcsolatban, akkor az ezért lehetséges. Én a legnagyobb Queen rajongóként, aki Freddiet a valaha élt legjobb rockénekesnek tartom, még én is ici-pici hiányérzettel mentem ki a moziteremből.

Pedig alapvetően nagyon sok pozitívumot el lehet mondani:

Színészek: egészen elképesztő, hogy milyen jó karaktereket találtak a zenekar tagjainak megformálására. Mindenki a maga nemében tökéletes, mintha tényleg a Queent látnánk magunk előtt, és nem feltétlenül azért, mert külsőben tökéletesek lennének, hanem mert viselkedésben, karakterben, mimikában, minden egyes mozdulatban tökéletesen hozzák, akit megformálnak. Rami Malek előtt le a kalappal, nyilvánvalóan hatalmas kockázatot vállal, aki megpróbálja Freddiet utánozni a filmvásznon, de ő maga nem szégyenkezhet egy percig sem. Hogy másokkal ellentétben én miért nem kiáltok mégis azonnali Oscar jelölést neki? Talán azért, mert miközben teljesen átlényegült Freddievé, aközben a forgatókönyv, vagy a rendezés mégsem hagyott neki elég teret ahhoz, hogy ennek a különleges fickónak a drámai oldalára rávilágítson. Nem kapott olyan jelentőségű, hosszú monológokat a szájába, nem került bele olyan szituációkba, amikor a leginkább a belső lelkét megláthattuk volna – persze lehet azért, mert azt valójában sem látta soha senki. Tehát nem Rami hibázik, sőt, tökéletes, minden passzol, amit kérnek tőle: csak úgy érzem, többet kellett volna kérni, többet kellett volna forgatókönyvi szinten írni, a lelkivilágát is valahogy jobban bemutatni. Konkrétan például azt, hogy Freddie maga mit gondolhatott, mi játszódhatott le benne, amikor rájött, hogy a férfiakhoz vonzódik, vagy hogy konkrétan hogyan élhette meg, amikor megtudta, hogy AIDS-es, csak nagyon érintőlegesen kezeli a film – az igazi drámák pedig itt lehettek volna, és az Oscar díj is ott lehetett volna.

A film látványvilága tökéletes: a korszak ruhái, díszletei, frizurái, minden stílusjegye ott van, látszik, hogy hatalmas munkát tettek oda a háttérben dolgozók. A film zenéjéről kell-e bármit mondani? Hiszen Queen szól benne folyamatosan!!!! Nyilván tökéletes. :) Azt is nagyon jól érezték az alkotók, hogy más életrajzi filmekkel ellentétben, itt nem kell erőltetni azt, hogy a színész újra el is énekelje a dalokat. Nem azért, mert esetleg nem találhattak volna valakit, aki képes rá, csak egyszerűen azért mert Freddie utánozhatatlan, és én – és valószínűleg minden rajongó is – Freddiet akartuk hallani. Rá akartunk emlékezni.

És talán síni is szerettünk volna. Hogy tudatosan vagy anélkül, a film mégis elejét veszi a sírásnak. Volt pár pillanat, amikor éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim, és arra számítottam, hogy a film végén majd szabad folyást is engedhetek neki, de nem így lett: a Live Aid koncerttel maga a film is véget ér, ami pedig egy felemelő, magasztos, hihetetlen pillanat volt annak idején, és a filmben is az: egyszerűen nincs miért sírni. Nincs tovább a film, nem látjuk Freddiet a halálos ágyán, nem látjuk az utolsó, legrosszabb hónapjait, egyszerűen ott hagyjuk abba, ahol a filmkészítők szerint a legtökéletesebben abba lehetett hagyni: az utolsó legnagyszerűbb pillanatnál. Így elmarad a sírás, de azóta is gondolkozom azon, hogy jó-e hogy itt lett vége a filmnek. Megint azt éreztem, hogy a rajongóknak készült az alkotás, nekik mutassuk csak a szépet és a jót, a legrosszabbtól kíméljük meg őket. Azonban az a kb 3 mondat, amit utána kiírnak, édeskevés információ egy olyan valakinek, aki nem ismeri a zenekart, mert nem tudja meg sem azt, hogy Freddie hogy élte meg a Live Aid utáni időszakot, és nem tudja meg azt sem, mekkora sikerek voltak is valójában a Queen sikerei.

Még egy gyors eszmefuttatás: ugyan fent azt említettem, hogy a homoszexualitás lelki vonulatát nem fejtették ki elég mélyrehatóan, nem hagyva ezzel teret Rami Maleknek sem a nagyobb színészi lehetőségre, ugyanakkor a pozitív oldalát mindenképpen szeretném kiemelni: a homoszexualitás mint téma, nagyon sok filmben előkerült mostanában: azonban ennyire finoman és ennyire érzékenyen mégsem láttam még ábrázolni. Nem Freddie belső vívódásaira gondolok tehát, hanem pusztán csak arra, hogy ezt hogyan kezeli a rendező. Szerintem ahogy ez megjelent a filmben igenis egyszerre volt finom, ízléses, és mindenki számára elgondolkodtató. Lehet, hogy itt is az a cél vezérelte az alkotókat, hogy a rajongóknak ne mutassanak túlzottan kényes képeket, pillanatokat, ugyanakkor ebben az esetben talán még jól is sült el a tervük.

Mitől volt számomra igazán maradandó ez a film? Miért tudott nagyon szíven ütni? Mert megmutatta, hogy Freddie mennyire magányos volt. A sikerek, a buli, a csillogás, a pénz, a hírnév, a rengeteg barát ellenére. Nekem megszakadt a szívem többször is a film közben. Aztán a zenéjük mindig visszadobott egy vidámabb hangulatba. Ide oda dobált a drámák és a zenei élmények között. A drámák kifejtésére talán kevesebb idő jutott, a zenékre több.

Mondhatjátok, hogy összességében akkor nekem nem is tetszett a film? Jaj, dehogynem tetszett! Imádtam! Újra meg akarom nézni! És 8 pontot adok neki a 10-es listámon. De én nagybetűs RAJONGÓ vagyok. Önmagában a zenével megvettek. :) Filmrajongóként 6,5-7 pontot adnék. De a szívem most erősebb mint az eszem, és marad a 8! 

És könyörgöm: nehogy szinkronosan nézzétek meg!!! Ez mondjuk minden filmre igaz, de ezt aztán végképp ne!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr7214328537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.