Élménypulzus

Sorozatok, amiknek nem jutottam a végére

De talán nem én voltam a célközönség

2018. október 05. - Konika

Volt már veletek olyan, hogy elkezdtetek nézni egy sorozatot, mert jónak ígérkezett, aztán inkább hagytátok az egészet a fenébe? Velem azért esik meg ritkán, mert tényleg megválogatom, hogy egyáltalán mibe kezdek bele, nem vagyok időmilliomos, és mégis előfordul, hogy nem jól választok. A következő listámon lesz olyan film, amivel nem mind értenétek egyet, mert tudom, hogy nagy rajongótábora van, és az én párom is imádja: ő nézi, én meg közben édesdeden elalszom az ölében.

Az utóbbi egy év csalódásai jönnek:

 

Fülledt utcák

70-es évek, New York, a stricik és a kurvák világa, majd a pornóipar kialakulása, fellendülése. Nagyon izgalmasan hangzik, ugye? Hát nem tudom. Szerintem az egyik legunalmasabb sorozat, amit valaha láttam. Az első évadot nagyon türelmesen végignéztem, de egyszerűen nem kötött le. Sokáig bíztam abban, hogy majd beindul a story, lesz esetleg feszültség, vagy izgulhatok valamin, szurkolhatok valakinek, de leginkább közömbös maradtam minden karakterrel és minden történetszállal szemben. Pedig Maggie Gyllenhaalt is nagyon kedvelem, jó színésznőnek tartom – bár ezzel a filmmel annyi újat sikerült megmutatnia magából, hogy a cicije nem igazán szép. Nem tudom, vajon miért ragaszkodott ehhez a kitárulkozáshoz, ráadásul nem csak színészként vállalt szerepet a sorozat készítésében.

Már megy a második évad, láttam két részt, próbáltam újra esélyt adni neki, de nem sikerült. Talán csak egyszerűen az a baj, hogy inkább a férfiak a célközönség. A 70-es évek hangulata jól átjön, de ennyi.

 

Westworld

Kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legeredetibb története, amely súlyos kérdésként nyomja az arcunkba, hogy hogyan viselkednénk, ha bármit megtehetnénk büntetlenül, akár ölhetnénk is. Nem kell különösebb pszichológiai tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy sejthessük, az emberből nagyon hamar elő tud bukkanni a legrosszabb énje.

Egy ideig érdeklődéssel figyeltem a történetet, ahogy a teljesen élethű robotokkal elbánnak az emberek, és ténylegesen a robotok oldalára állunk nézőként, és szinte várjuk a megváltást, a felszabadítást, hogy végre vágjanak vissza, végre például Dolores csináljon ki néhány férfit.

Aztán valahol az első évad vége felé rájöttem, hogy nem tetszik, amit látok, és a második évad első néhány része végképp elidegenített a sorozattól. Elment egy olyan irányba, ami már nem tudott lekötni, néha azt éreztem, hogy inkább egy öldöklős szerepjátékos számítógépes játékot látok, nem pedig filmet. Az átérezhetőség, az átélés, az hogy az érzelmeinket megragadja a történet, egyre hátrébb szorult. Nem néztem meg belőle több részt, így végül nem tudom, milyen irányt vettek az események, hogy zárult a második évad, de a kínai (vagy tudom is én már) milyen szál felbukkanása végképp nem győzött meg arról, hogy folytatnom kellene.

 

A viszony

Ebből a sorozatból is csak az első évadot néztük meg, tovább nem jutottunk vele. Igazából már 3-4 rész után azon gondolkoztam, érdemes-e nézni, de valamiért folyamatosan azt éreztem, hogy adnom kell neki még egy esélyt. Érdekes koncepciónak tűnt, hogy az eseményeket lényegében kétszer nézzük meg minden részben, egyszer a nő, majd még egyszer a férfi szemszögéből. Apró, nagyon részletgazdag különbségeket vehettünk észre, például, hogy a nő emlékezetében milyen ruha volt rajta, míg a férfi emlékezetében teljesen mást viselt, amikor először találkoztak. Vagy akár az a része a storynak, hogy mivel mindketten házasságban élnek, ki hogy emlékszik, ki volt a kezdeményező, a rámenős, ki akarta jobban a félrelépést? Nem arról van szó, hogy bármelyikük is hazudna, egyszerűen csak tényleg vannak helyzetek, amikre nő és férfi másként emlékszik, vagy legalábbis az agyuk másképp kódolja és őrzi meg egy hátsó kis fiókban ugyanazt az eseményt.

Ezen apró finomságokon kívül viszont maga a történet nekem nem nyerte el a tetszésemet, annak ellenére hogy maga a megcsalás pszichológiája nagyon is izgalmas téma. A férfi főszereplő a legelejétől unszimpatikus volt, és az események számomra sokszor értelmüket vesztették: egy titkos viszonyt, egy titkos félrelépést semmiképpen sem így képzelek el, semmiképpen sem ilyen körülmények között, és ilyen viselkedéssel. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem történhetnek akár így is az események a való életben, de mindenesetre engem a történet nem hálózott be, nem fogott meg, és hiába volt érdekes az első évad legutolsó része, a másodikat sohasem kezdtem el.

 

Most nevess

A Jim Carrey főszereplésével (és Michael Gondry az Egy makulátlan elme rendezőjével) készült sorozat még nem megy olyan régen, alig pár részt láthattunk eddig. Az előzetesek alapján egy igazán abszurd világ abszurd történetét kapjuk Jim Carrey jutalomjátékával, különleges hangulattal, rendezéssel.

A történet szerint Jim Carrey nem rég veszítette el egyik fiát, a feleségével válófélben van, és kettejük közül ő, a férfi az, aki kevésbé tudja magát túltenni az eseményeken. Ráadásul egy gyerekműsor házigazdája, akinek mindig vidámnak kellene lennie, és csupa mosolynak a tévénéző gyerekek felé. Súlyos ellentmondások, súlyos életválság, elvont gyerekvilággal fűszerezve, fanyar, óvatos humorral.

Nem tudom egészen pontosan körbeírni, mi nem tetszik, de valamiért nem ül meg a végeredmény. Valami miatt az egész furcsa elvont történet nem tud közel férkőzni a nézőhöz, nem tud izgalmat kelteni, de szánalmat vagy együttérzést sem. Az epizódok mindössze félórásak, de én még így is eluntam magam egy-egy rész nézése közben. Nem tudom, talán még adok neki pár rész erejéig lehetőséget, de nem hiszem, hogy változna a kivitelezés, és ez a különleges világ most valamiért nem tudott rabul ejteni.

Egy szép jelenetet tudok említeni, amit érdemes volt látni: egy drogos lányt, aki a szobájában, miközben éppen valaki hátulról adja neki, nézi a tévében Mr. Picklest, és úgy dönt a hatására, hogy megváltoztatja az életét: a kamera elindul, félkörívben forog a szobában, és minden fordulatnál látjuk, ahogy folyamatosan változik a lakás, változik a lány, változik az élete. Na az a jelenet igazán mozifilmbe illő volt, de ezzel együtt sem győzött meg arról, hogy néznem kellene. Akit az ilyen technikai bravúrok érdekelnek, mindenképpen nézzen bele:

A nagy sorozatos csalódások közül csak azért hagyom ki az Éles tárgyakat, mert azt végül is végignéztem, tehát nem hagytam félbe, és még a blogon is hosszabban megemlékeztem róla. Pedig egyébként arra is kár volt annyi időt áldozni…Hátha ettől kímélek meg néhány érdeklődőt ezzel a mostani írással.

Jelzem majd, ha esetleg a Most nevess-ről alapjaiban változna a véleményem!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr1914282521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.