Élménypulzus

A nap filmje – Beszámoló a Cinefest 5. napjáról

2018. szeptember 19. - Konika

A hétfői pihenés után kedden felszívtam magam, és 4 versenyfilmet néztem meg. Nagyon-nagyon különböző alkotásokat láttam, volt köztük elég erős és jó film is, bár már előre jelzem, hogy rendkívülinek egyiket sem tartom. Haladjunk az általam adott pontszámok sorrendjében.

Az elveszett (Stray)

Az új-zélandi film két magányos, sérült ember mindennapjait mutatja be, míg végül találkoznak, és talán egy kicsit mindketten jobban lesznek ennek köszönhetően. Kicsit. Nem szeretnék túl sokat beszélni a filmről, tipikusan ez az a mozi, amiben nem történik semmi, hosszú, vontatott képek sorjáznak egymás után, nézzük a két főszereplőnk napjait, hogy kelnek fel, hogy alszanak el, mi van velük e két fontos napi esemény között, és próbálunk ébren maradni. Ha a Gyújtogatókat szidtam azért, hogy az első 30 percben jó, ha 10 mondat elhangzott benne, akkor most mégis mit mondhatnék: itt kb. 60 percre esett az a 10 mondat. Az első egy órában nem is találkozott a két főszereplőnk!!!

Művészfilm, hangulatfilm, élethelyzetet bemutató film, érzésekre, lelkivilágra épülő film. Tudom, vannak, akik ezekért is oda vannak, de akkor álljon itt az én egyértelmű véleményem: ha egy lelkivilágot vagy egy hangulatot akarsz bemutatni, akkor könyörgöm: fess egy festményt, írj egy verset, vagy írj egy jó dalt. Akkor a befogadónak kb. 5 perc alatt lehetősége van megérteni, mit szeretnél kifejezni, talán még élvezi is. Ha filmet akarsz csinálni, akkor gondolkodj történetben, cselekményben, rengeteg párbeszédben! A film a történetmesélésről szól. Legalábbis szerintem.

Éppen ezért, ha a Gyújtogatóknak 4 pontot adtam, ennek még kevesebbet kell adnom, mert annak legalább volt története, még ha borzasztóan lassan épülő is. 3,5 pont. (Nyilván nagyon szubjektív, hiszen a film végén volt, aki még sikítozott is, annyira odavolt érte – vagy ismerte a helyszínen tartózkodó rendezőt, és neki akart imponálni.)

 

Utoya, július 22.

Maga a valóság, ami 2011. július 22-én történt a norvégiai Utoya szigetén, olyan szörnyű volt, hogy fel lehetett készülni arra, hogy a film sem lesz egy könnyed alkotás. Felmerülhet természetesen, hogy miért kellett a tragédiáról filmet forgatni, hogy egyáltalán nem túl korai-e, és esetleg 10-15 év múlva kevésbé lett volna borzasztó – legalábbis a túlélők és az áldozatok rokonainak szemszögéből. Nem tudok egyértelmű választ adni erre, ezért próbálok a filmről írni pár mondatot.

A szigeten történt vérengzés kb. 70 percig tartott, és ezt az időt megtartja a rendező: ugyanannyi ideig, valós időben zajlik a film, csak az elején kapunk egy rövid (kb. 15 perc) felvezetést arról, hogy a diákok éppen mit csináltak a támadás előtt. Ezután ezt a 70 percet kell a főszereplőnkkel, Kajával végigélnünk, lényegében egyetlen kameraállásból, észrevétlen vágásokkal. Kajával együtt menekülünk, mellette fekszünk a földön, vele keressük a húgát, mindenhol vele vagyunk.

A technikai kivitelezés sokszor eszünkbe juttathatja a Saul fiát, ahol szintén a főszereplővel mozogtunk folyamatosan, és a tragédia szinte csak fel-felsejlett a háttérben. Annak a filmnek is borzasztó feszültsége volt, ennek is: a néző szíve vadul elkezd kalapálni, és végig úgy izgul, mintha tényleg ő is az életéért szaladna. Pedig a konkrét mészárlásból szinte semmit nem látunk. Folyamatosan halljuk a lövéseket (de még milyen hangosak!), látjuk a menekülő embereket, de a konkrét mészárlás képei szinte 100%-ig hiányoznak. Az elkövetőt (a legenyhébb kifejezés, amit találtam rá) csak elmosódottan, távolról, talán összesen kétszer látjuk, nincs arca, nincsenek még egyértelmű körvonalai sem. Mint film, nagyon erős alkotás. De hogy valaha újranézném-e, vagy hogy akár csak gondolni akarok rá: nem hiszem. Próbálom, próbálom, de 7 pontnál többet mégsem adhatok. (Nálam azért a 7 pontos filmek már mindig jónak számítanak, de a 8-as, ami nagyon jó, egyszerűen nem jön belőlem, ha a filmre visszagondolok.)

 

Ok-okozat (Consequences)

A szlovén film egy fiatal fiú (a 18 éves Andrej) javítóintézetbe kerülését mutatja be, ahol aztán egyre lejjebb csúszik: a főkolompos befogadja, ugyanakkor egyre jobban kihasználja Andrejt, a mocskos feladatokat rá bízza. Egy olyan fiatalra, akinek az élete kibillent a helyéről, és a javítóintézet, mint a legtöbb esetben, csak ront a helyzeten. Andrej azonban nem teljesen olyan, mint az ottani fiatalok többsége, ő nem erre született, a saját elvei előbb-utóbb konfliktusba kerülnek ezzel az életformával.

Borzasztóan erős filmnek érzem, több szempontból is: kiemelkedőnek tartom a forgatókönyvet és a színészi játékot. Mindhárom főszereplő fiú (főleg Andrej), kiemelkedőt nyújt, nagyon erős és átélhető a játékuk.

Sokat lehet gondolkodni azon is, hogy mekkora szerepe lehetett a családnak, itt konkrétan az édesanyának is abban, hogy a fiú idáig jutott. Nem sok anya van, aki annyira keményen bánna a gyerekével, hogy még a bíróságon is ellene vall, és tudja is, hogy emiatt javítóba kerül a fia. A film végi, legutolsó reakciója is egy nagyon kemény, rideg anya reakciója, egy olyan élethelyzetben, amikor talán mindennél jobban szüksége lenne egy gyereknek a szüleire.

Nagyon féltem, hogy ér majd véget a film: volt olyan félelmem, ami beigazolódott – nem akarok spoilerezni – de a legvégső, nagyon erős befejezés mégis megnyugvást hoz a nézőnek. Reméljük, Andrejnek is.

Nagyon vacillálok a 7,5 és a 8 pont között… Bajban vagyok. Egyelőre legyen 7,5 pont.

De csak azért mert A bűnös még mindig jobban tetszett – lehet annak kellett volna magasabb pontszámot adnom? Na majd a fesztivál végén, lehet hogy finomítok egy picit a pontszámokon.

 

Heavy Túra (Heavy Trip)

A nap végén láttam ezt a finn-norvég vígjátékot, amely egy pici falu, pici, ismeretlen heavy metal bandájának útját mutatja be, az első koncertjük megvalósulását. Van itt minden, folyamatos poénok és helyzetkomikumok, ökörködések, szerelem, félelmek legyőzése, az álmok kergetése, és sok-sok heavy metal.

Nem vagyok különösebben vígjáték rajongó, ritkán tudnak megnevettetni, most viszont a film legelső percében elnevettem magam, ellazultam, és onnantól egészen a végéig együtt éltem a szereplőkkel és a történettel: rég éreztem magam ilyen könnyednek, és ilyen vidámnak. (Nyilván sokat számít, hogy előtte mindhárom film nagyon megterhelő témát dolgozott fel, és szükségem volt nekem is a megkönnyebbülésre.)

Hogy csak azoknak tetszhet a film, akik szeretik a metált? Nem, egyértelműen tudom ajánlani mindenkinek. És akik szeretik a metált? Na, nekik aztán még inkább: a finn metál zene megérdemelt már egy ilyen alkotást. Milyen zenét játszanak a fiúk? Megpróbálom idézni, de nem biztos, hogy jól emlékszem rá: szimfonikus-poszt-apokaliptikus-rénszarvas-örlő-extrém-skandináv-félszigeteki-metál. Valószínűleg a felére nem emlékszem helyesen, de valami ilyesmi. :)

Volt egy-két dolog, amit nem szerettem, például a rozsomákos jelenetet, vagy a sziklafalon csapdába esettek menekülését: a vígjátékokban kár, hogy néha túllépik a hihetőség határát, ezek a pillanatok rövid időre kizökkentettek az élményből. Itt is úgy éreztem, hogy ha ezt a két szituációt másképp oldják meg, még jobb lehetett volna az eredmény.

Vessen meg érte mindenki, de ugyanúgy 7,5 pontot adok neki, mint a szlovén filmnek. Ráadásul a Heavy Túra lett nálam a nap filmje, mert feldobott, és neki köszönhetően még rémálmaim sem voltak az éjszaka.

Az előző, 4. napi beszámolót itt olvashatjátok.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr4614248977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.