Élménypulzus

Sóbányák elérhető távolságban

2018. augusztus 27. - Konika

Úgy alakult, hogy idén három sóbányát is volt szerencsém felkeresni, így valamennyire friss élményként tudom összehasonlítani azokat: a március 15-i hosszú hétvégén Lengyelországban jártunk a wieliczkai sóbányában, a május 1-i hosszú hétvégén Ausztriában kirándultunk és voltunk a hallstatti bányában, míg most pár napja jöttünk haza Erdélyből és kicsit klimatizálódtunk a parajdi bányában. Mindhárom autótávolságban található, tehát viszonylag könnyen megközelíthető, egyéb városlátogatásokkal (Krakkó, Bad Ischl, Szováta) összekapcsolható. A bányákban való barangolás akkor is ideális, ha kint szakad az eső, így elmenekülhetünk a rossz idő elől, de hőségben is tökéletes, ugyanis a bányák mélyén általában az adott terület átlagos évi középhőmérsékletére számíthatunk, olyan kellemes hűvös, kb 15 fokra (pulcsi vagy kiskabát legyen nálunk).

Felmerülhet a kérdés, hogy nem untam-e meg, hogy állandóan bányákba mentünk, ráadásul mindig sóbányába, de a válasz határozottan nem: mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga különlegessége.

Wieliczka

Lejutás: lépcsőkön keresztül kell lefelé haladni, szinte végeérhetetlenül. Egy szűk pici lépcsőházhoz hasonlít a lejárat, ahol kanyargunk egyre lejjebb és lejjebb a bánya mélyébe. Idősek is bevállalhatják, mert felfelé nem ugyanitt kell mászni, hanem liftekbe kell szállni. Ez egy mókás része a látogatásnak: szűk, rácsos liftbe szorítanak be sok embert, majd szinte száguldva törünk a magasba: látni nem látunk semmit a sötétben, de érezzük, ahogy a menetszél fújja az arcunkat.

Ide csak vezetett túra keretében lehet lemenni, lehet csatlakozni egyénileg is idegenvezetéshez, több nyelvből választhatunk, azonban arra is lehetőség van, hogy egy magyar csoporthoz csatlakozzunk. Ez persze előzetes kutatást és jelentkezést igényel: én interneten találtam olyan utazási irodát, amelyik gyakran utaztat Krakkóba, és lehetőséget biztosít egyéni utazóknak is, hogy egy-egy programhoz csatlakozzanak. Mi nem bántuk meg, mert így magyar idegenvezető mesélt a bányáról, és kifejezetten felhívta a figyelmet a magyar vonatkozású történetekre.

Ez a túra volt a leghosszabb a három bánya közül, de ennek a bányának a méretei voltak a legelképesztőbbek is: legalábbis a látogatható rész, itt volt a legnagyobb. Egy földalatti tó mellett is elsétáltunk, ahol régebben még csónakázni is lehetett, de aztán egy halálos kimenetelű baleset miatt (beborultak a csónakkal a vízbe az emberek), már nem lehet ott csónakázni.

Volt a bányának valamilyen misztikus kisugárzása is, különleges élményt nyújtott a fehér gerendákkal alátámasztott hatalmas termeken és szűk járatokon keresztül sétálni. Megtudtuk többek között azt is, hogy a legenda szerint a bányát IV. Béla magyar király lányának, Kingának köszönhetik a lengyelek, aki egy erdélyi sóbányában eldobta a gyűrűjét, amelyet később Wieliczkában egy sótömbben találtak meg. Szóba került ezen felül az is, hogy a második világháborúban a németek mire használták a bányát, miközben a bányában egy zsidó család is bujkált.

dsc_0079_2.jpg

Hallstatt

Lejutás: itt először felfelé kell menni, hogy lemehessünk: a hegy tetejére ugyanis felvonózni lehet (túrázva is megközelíthető, akkor olcsóbb a belépő, de nekünk annyi időnk nem volt). Itt is csak csoportos, vezetett túrán lehet részt venni. A különlegességek itt sem maradnak el: ruházatot biztosítanak, kemény, strapabíró anyagból, amit mindenkinek fel kell vennie magára. Talán azért is, mert ahogy haladunk lefelé, előfordulhat, hogy fából készült csúszdán kell tovább haladnunk egyre lejjebb. Lehet, ez a ruha jól csúszik a fán, és védi a saját ruházatunk. Nincs sok csúszási lehetőség, talán kettőre emlékszem, de azok nagy élményt jelentettek. Végül is a régi bányászok is így jutottak a bánya mélyebb részeire, a sebességünket pedig meg is mérik, és megnézhetjük leérkezés után. (Ha valaki félne csúszni, természetesem lépcsők is vannak a csúszda mellett, és bőven le lehet érni addig, amíg a csoport másik része vidámparkban érzi magát.)

Itt mi angol idegenvezetésen voltunk, valahogy itt volt leginkább múzeumi érzésem: bemutatták, hogy az idők során hogyan változott a bányászat, volt vetítés a sóbányák keletkezéséről is. A felfelé vezető út itt is különleges volt: szintén kicsit vidámparkra emlékeztető hangulatban, egy kisvonatra kellett lovagló ülésben sorban felülnünk, és aztán szépen felzakatoltunk a felszínre.

Ami egyértelműen itt a legszebb, az a kilátás – na nem a bányában, hanem a felvonóból kilépve, még a bánya előtt a gyönyörű Hallstatti tóra és a hegyekre.

dsc_0202_2.jpg

Parajd

Lejutás: egy újabb utazási módszerrel találkozhatunk: miután megvesszük a pénztárban a jegyeket, egyből buszra lehet szállni, ami hamarosan elindul velünk a bánya mélyére. Sokat ugyan nem látni, de ez is valahol izgalmas, a sötét alagutakban egyre lejjebb és lejjebb tartani. Kiszállás után még egy keveset kell lépcsőzéssel töltenünk, de utána hirtelen belépünk egy eszméletlenül nagy, óriási terembe. Elsőre elámulunk a méreteken, hogy milyen magas, és mennyire sok ember van ott egyszerre, de valójában, ha csak azt nézem, mekkora terület látogatható az adott bányában, akkor a három közül talán mégis ez a legkisebb.

Nincs vezetett túra, hiszen lényegében ez az egy óriási, eszméletlen nagyságú tér az, amit bejárhatunk, igaz, itt van minden: játszótér a gyerekeknek, egy kisebb kalandpark, büfé, étterem, és rengeteg szabad tér sportolni. Nem vicc: a sóbányák levegője híresen jó, gyógyhatással bír, és ugyan a másik két bányában is részesülünk benne, amíg végigjárjuk, itt mindenki eleve úgy készül, hogy akár egy-másfél órát is eltölthessen a bányában anélkül, hogy unatkozna. Hogy mire gondolok? Ameddig a szem ellát, mindenhol padok és asztalok vannak: az asztaloknál nagyban megy a kártyajáték és a társasjáték, a szabadon maradó területen mindenki tollasozik, van egy-két ping-pong asztal is, illetve néha csoportos tornaórákat is tartanak. Nálunk nem volt semmi, amikor lementünk (szidtam is magam ezért, legalább egy magyar kártya!), ezért a másik két bányához képest, kifejezetten unatkoztam, de ez ne vegye el senki kedvét sem: tollasütő, tollaslabda, néhány szendvics és innivaló, és máris jól érezzük magunkat.

Összegzés

A két első helyen többször hangsúlyozták az idegenvezetők, hogy a kősó érintetlen, szennyeződésektől mentes. Én eddig a tengeri sót preferáltam, talán divatból, vagy azért mert azt hittem, az az egészségesebb, de most felvilágosítottak, hogy a tengerek szennyezettsége olyan méreteket öltött, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy a tengeri só ezektől mind mentes lenne. A kősó viszont hosszú évezredek óta pihen a föld mélyén, oda ember okozta szennyeződés szinte kizárt, hogy bekerüljön. Hát igen: a szuvenír boltokban fel is szerelkeztem étkezési sóból, így otthon most mindhárom bányából találok sót a konyhaszekrényemben.

Összességében megoszthatom, hogy nekem melyik volt a kedvencem, de tényleg szubjektív a vélemény, csak én rám hagyatkozva nem szabad feltétlenül azt az egy bányát felkeresni. De ha picit számít, én a wieliczkai bányát ajánlom: monumentális méreteivel, egyedi fehér gerendatámasztékaival gyönyörű és felejthetetlen élmény marad számomra. Valószínűleg persze az is sokat számított, hogy magyar idegenvezető mesélt teljesen bennfentes történeteket a bányáról.

Árak 2018-ban:

Wieliczka: mi az utazási irodának fizettünk fejenként 8.000 Ft-ot, a helyben vásárolt jegy ára nem sokkal olcsóbb (attól is függ, milyen szezonban megyünk, tavasszal 90 PLN, kb 6.800 Ft)

Hallstatt: a felvonóval együtt 30 euro (9.600 Ft), drága, de Ausztriában minden az.

Parajd: hétköznap 30 lei, hétvégén 35 lei (2.000-2.500 Ft)

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr7414181049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.