Élménypulzus

Zenés életek filmen

2018. augusztus 23. - Konika

 

Mindig nagy örömmel nézek meg olyan filmeket, amik igaz történeten alapulnak, de még jobban örülök, ha az az igaz történet zenész vagy énekes életét dolgozza fel. Nagyon nagy kedvencem a Nyughatatlan és a Ray is, mindkettőt bármennyiszer meg tudnám nézni. Az HBO GO-n böngészgetve, hirtelen három ilyen tematikájú filmet is kiválasztottam, amelyek között még érdekes párhuzamokat is tudtam vonni. Ugyan egyikre sem mondanám azt, hogy bekerülnek a top 10-es listámba, azért mindegyiknek megvolt az az egy-két momentuma, amiért érdemes volt megnézni. Mindhárom film fekete zenészekre/énekesekre koncentrál, azonban valamennyire eltérő időszakban:

Bessie (2015): Bessie Smith, a blues egyik legelső, legnagyobb sztárja volt, még a 20-30-as években.

A díva hattyúdala (2016): Billie Holiday egyik utolsó koncertjén keresztül tárja fel az énekesnő életét (40-50-es évek).

Cadillac Records (2008): ez a film több évtizedet is felölel, a 40-50-60-as években játszódik, egy olyan lemezkiadóra (Chess Records) koncentrálva, amelyik fekete előadók lemezeire specializálódott, és olyan sztárokat fedezett fel, mint Muddy Waters, Chuck Berry vagy Etta James.

Esetleg lehetséges, hogy a nevek közül egyik sem ismerős? Én, aki elvileg régebben behatóbban foglalkoztam a zenéléssel, még én is meglepődtem. Billie Holiday volt az egyetlen, akiről biztosan tudtam, hogy kicsoda, de a többieknél vagy csak rémlett a nevük, vagy még az sem. Kicsit el is szégyelltem magam, mire mindhárom filmet megnéztem, mert bizony-bizony, ezek nem is nevek. Tehát felfoghatom úgy is, hogy az ismereteim bővítéséhez mindenképpen hozzájárultak ezek az alkotások, ráadásul mivel érdekelnek ezek a típusú filmek, alapvetően én mindegyiket szerettem. Azonban biztos vagyok benne, hogy nem ajánlanám mindenkinek mind a hármat.

Röviden sorra veszem a filmeket, és hogy melyiket kinek javaslom.

Bessie

Bessie Smith nagyon szegény családba született, Amerika egyik déli államában, de énekelni természetesen már szinte a bölcsőben is tudott. Egy másik blues énekesnőnek köszönhetően (Ma Rainey) tört be a showbusiness világába, és az ő rögös életét követhetjük nyomon, ami bizony mind az előrejutásában, mind a magánéletében tartogat meglepetéseket bőven. Queen Latifah játssza a főszerepet, és egész jól helytáll. Bessie, aki biszexuális volt, nem éppen a kedves és jólnevelt modorával hódított, gyakran igazi férfiként viselkedik, de a kocsmatöltelék kifejezés is eszünkbe juthat akár róla. Ugyanakkor bátor és rendíthetetlen is: meglepő abban a korban, és ezért fel is nézünk rá. Az, hogy nem tudott jól bánni a pénzével, és hogy nem feltétlenül jól választotta meg a hozzá közel kerülő embereket, mind-mind lehetett az oka annak, hogy a magasból visszazuhant a mélységbe.

Alapvetően érdekes, és jól követhető a film, csak egyszer-kétszer ül le a tempó. Nem egy könnyen megszerethető karakter Bessie, és emiatt nehéz neki szurkolni, még ha folyamatosan azt is érezzük, hogy megérdemli a sikert és a csillogást.

Ajánlom a blues iránt érdeklődőknek, vagy Queen Latifah rajongóknak.

A díva hattyúdala (Lady Day at Emerson's Bar and Grill)

Ez a film egy Broadway musical filmadaptációja, tehát készüljünk rá, hogy szinte az egészet végig énekli a főszereplő. Valamint végig beszéli. Ez ugyanis egy kvázi koncertfilm, Billie Holiday egyik utolsó koncertje nem sokkal halála előtt. Miközben énekel, folyamatosan mesél is a közönségnek, az egész életét elbeszéli nekünk. Bepillantást nyerünk a gyerekkorába, a fiatal éveibe, a szerelmi életébe, és nem utolsó sorban látjuk, ahogy koncert közben folyamatosan, nem kis mennyiségben iszik, vagy eltűnik a színpadról szintén nem éppen a mellékhelyiséget keresve.

Különlegessé tette számomra a filmet, hogy pár nappal korábban láttam a Bessie-t, és ebben a filmben Billie többször hivatkozik rá, mint nagy példaképére, és énekel is tőle egy dalt. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen ha nem láttam volna a másik filmet korábban, fogalmam sem lett volna róla, hogy kiről beszél.

Ezt a filmet csak azoknak ajánlanám, akik kifejezetten kíváncsiak Billie Holiday életére, vagy egy olyan filmre, amelyben lényegében egyetlen egy helyszínen egyetlen egy ember van jelen folyamatosan, és csak az ő elbeszéléseit hallhatjuk. Ugyanakkor, aki ad egy esélyt ennek a filmnek, nagyon is elérzékenyülhet a végére.

Én így voltam vele: lehet, hogy ez a film a legunalmasabb a három közül, de ez az egy volt, ami majdnem megríkatott. Mindenkinek ajánlom a Strange Fruit című dalt, amely némi áthallással, az amerikai feketék sorsáról is szól.

Borzasztóan nagy hiányosság egyébként az HBO részéről (vagy bármelyik másik tv-ről, moziról is lehetne szó), amikor ennyire zenecentrikus filmeket ad le, hogy nem fordíttatja le a dalokat is, nincs hozzájuk felirat. A dalok szerves részei a történetnek, és én sem lettem volna annyira elérzékenyülve, ha fogalmam sincs, miről énekel Billie a Strange Fruit-ban. Szerencsére valamennyire azért el tudom kapni az angol dalszövegeket, de sokszor nekem is segítségre lenne szükségem.

Cadillac Records

Egy lengyel bevándorló, fiatal fehér srác (Adrien Brody) meglátja a lehetőséget a bluesban, és a feketék által játszott zenékben, és mindent kockára téve lemezkiadót alapít. Egyik első felfedezettje, Muddy Waters, szegénysorból kerül bele ebbe a világba (akárcsak az előző két film énekesnője), és láthatjuk a tündöklését, és mondhatnám, a bukását is, de inkább az ő esetében csak arról van szó, hogy szép lassan kimegy a divatból ő is és a zenéje is, és jönnek az új sztárok, az új zenék.

Ez a film aztán pörög, ráadásul a zenék is ebben a legbefogadhatóbbak, mint ahogy a mozi stílusai is: ugrálunk a helyszínek, a szereplők, az események között, mindig van valamilyen fülbemászó dallam, jó ritmusban siklik a történet. Bátran ajánlom mindenkinek, de természetesen nem hibátlan film, sőt: az az érzésem, hogy túl sokat akart markolni, és ez egy kicsit a kárára lett. Olyan, mintha nem is kettő, de legalább 5-6 főszereplője lenne a filmnek, és mindenkit megpróbálna részletesen bemutatni, de éppen ezért marad egy kicsit felszínes is az egész. Muddy mellett még a kor legalább másik 3-4 nagy zenei tehetségét ismerhetjük meg, és csak tátjuk a szánkat, hogy játszanak, hogy énekelnek. Kedvencem Chuck Berry a szereplők közül, még akkor is, ha ő az egyetlen, aki börtönbe kerül, miközben talán a legkevésbé tűnik közveszélyesnek a többiek mellett. A Beyonce (Etta James szerepében) pedig úgy énekel, hogy még tv-n keresztül is borzongok a gyönyörűségtől. Fantasztikus.

Összességében még nem említettem, hogy egyik film sem mehetett el amellett, hogy a feketét helyzetét is, ha nem is központi témaként, de érintse az adott korban. Végig nézve mindet, talán volt javulás az eltelt évtizedek alatt, azonban valahol mégis szomorú, hogy nagyon is hasonló problémákkal küzdött Bessie Smith a 30-as években, mint Billie Holiday az 50-es, vagy éppen Etta James a 60-as években.

Pontszámok: Mindhárom filmnek 7-es pontszámot adok, miközben nagyon különböző alkotások. Ha összeadogatom az előnyöket és a hibákat, kb. az jön ki, hogy mindegyik ugyanazt a pontszámot érdemli. A leglazább és legélvezhetőbb film mindenképpen a Cadillac Records. Jó szemezgetést, és blues hallgatást!!!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr8014197259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.