Élménypulzus

Nothing More, a kirobbanó klubkoncert

2017. december 22. - Konika

Amikor már kb. 2-3 hete ismertem a Nothing More-t, észrevettem, hogy újra és újra elindítom némelyik dalukat. Ekkor jött a hirtelen ötlet, hogy megnézzem, merre koncerteznek mostanában. Mondanom sem kell, hogy alig hittem a szememnek, mikor megláttam, hogy épp most jönnek Európába. Az persze már a csoda kategória lett volna, ha Budapestre is ellátogatnak, azonban Bécs, Prága, Varsó, mind megközelíthető helyszín a jobb sorsra érdemes magyar rajongónak. Meddig gondolkodtam, hogy vegyek-e jegyet? Hát nem sokáig…

A koncert napján (november 30.) nem volt egyszerű utunk Bécsbe. Baleset volt az M1-esen, így két órán át álltunk a pályán, végig szakadt az eső, majd a kis elő-adventi sétánkat is hamar feladtuk a városban, miután már teljesen átáztunk. Kicsit letört és fáradt voltam, így indultunk a koncertre.

Elég pici helyen készült fellépni a zenekar, a FB eseménynél az érdeklődők száma kb. 50 fő volt: aggódtam szegényekért, hogy nehogy már alig jöjjön el valaki, most, mikor a koncert előtt 2 nappal derült ki, hogy Grammyre is jelölték őket!

A Chelsea nevű helyen léptek fel, ami egy igazi kis, helyi rock klubnak tűnt első ránézésre. Konkrétan szerintem még backstage sem biztos, hogy van a helyen, annyira picike.

Az előzenekar bécsi volt, (Psycho Village), azon nem sokan voltak, ekkor még jobban aggódtam. Aztán amikor az előzenekar befejezte, és közelebb akartunk menni, hirtelen megtelt a hely, és mozdulni sem lehetett… Na, na… gondoltam, én itt vagyok már 2 órája, és közelebb fogok menni. Így is lett, kb. a 3-4. sor közepéig jutottunk. Már a beállást is elkerekedett szemekkel néztük: az énekes dobos is egyben, így egy kisebb dobszett került fel a mikrofon mellé - az már más kérdés, hogy sok mozgástere ettől nem maradt a mini színpadon.

img_20171130_220013.jpg

Aztán a beállást bámultuk, ami egy kis tablettel a kézben, hangszerenként és mikrofononként kb 5-10 másodpercet vett igénybe a hangosítónak… Oldalt odakészítve kb. 10 gitár. Szegény fiúk: olyan szettel és technikával érkeztek, hogy abszolút nem ez a mini színpad járt volna nekik. A hely megtelt, a meghirdetett kezdés után pár perccel elsötétült a színpad: és kinyílt a vészkijárat, ugyanis kintről, a fagyos bécsi utcáról jöttek fel a színpadra a fiúk.

Jonny Hawkins, az énekes póló nélkül, mint az utóbbi időben mindig minden koncerten: mondhatnám, hogy ez elvárás is volt. A női szemeknek még egy plusz pont, bár szemeket becsukva is kiemelkedő volt a fülünket érő hatás.

img_20171130_222219.jpg

Kezdetnek szólt pár dal az új albumról (The Stories We Tell Ourselves), mint a Let 'em Burn, Ripping Me Apart, amikkel megteremtették az alaphangulatot, és mire elértek a Don’t Stop-ig, az egyébként nagyon illemtudóan viselkedő osztrák nézőközönség is eljutott a pogózásig és ugrálásig. (Igen, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy maradjunk-e elől, de végül nem mentünk sehova, sodort minket az érzés és a hangulat.)

Élőben nem csak azért szerethetőek, mert a dalaikat szinte stúdióminőségben tolják le, hanem azért is, mert mindig mindenhez adnak valami pluszt. Esetleg hallhatunk egy olyan basszusgitár szólót, amiben egyszerre hárman nyúzzák azt a szerencsétlen basszusgitárt: a basszeros, a gitáros és még az énekes is. Showműsort kapunk, nem csak zenei élményt.

img_20171130_223735.jpg

img_20171130_232708.jpg

Így van ez akkor is, amikor Jonny néha dobverőért nyúl, és teljes extázisban dobol a mini szettjén. Olyan magasságokba emelték a hangulatot, hogy elismerem, innentől már csak az elfogult rajongó tud belőlem írni. A koncert előtt olvastam pár véleményt az amerikai koncertjeikről, és szinte mindegyikben közös volt, hogy olyan energiákat mozgatnak meg a színpadon, ami igazi katarzis élményt nyújt. Szinte felrobban az egész hely. Nem, nem most voltam életemben először rock/metál koncerten, nekem is van összehasonlítási alapom, és tényleg le a kalappal a fiúk előtt.

Amikor pedig már azt érzed, hogy szegény énekes, tuti nincs már semmi hangja, annyit kiabált/üvöltött, akkor megszólal egy szál gitárral a Still In Love, amit olyan finoman, érzékenyen ad elő, olyan kristálytisztán énekelve, hogy állsz, nézel, és nem hiszel a fülednek/szemednek.

Az az igazság, hogy a youtube fénykorában mást sem csinál az ember, csak keresgél, kutakodik, minél több felvételt szeretne látni akár még koncert előtt is, hogy lássa, mire számíthat. Ez velük kapcsolatban elég nehéz volt: még Amerikában sem számítanak akkora sztárnak (na majd a Grammy után), így teljesen jó minőségű koncertfelvételeket nem lehet találni tőlük. Vagy mobilos felvételek vannak fent, vagy annál kicsit jobbak, de hangban azok is gyengék: összességében egyik sem szólt jól, nem is ajánlom senkinek, csak az energiákat lehetett levenni, hogy nagyon kiteszik a lelküket, de a hangzás minőségéről nem lehetett biztosat mondani ezek alapján.

(Már bőven a koncert után került ki ez a hivatalos videó, hangban a stúdiófelvétel szól, viszont egy koncerten rögzítették a képeket, így az energiák talán jól átjönnek)

A koncert után állítom: képesek stúdiószintű megszólalásra, mind a hangszerek, mind az ének tekintetében. Nagyon tehetségesek, és egy gondolat járt folyamatosan a fejemben: ha vannak, akik így képesek énekelni/zenélni, ilyen átéléssel vannak jelen, akkor sok más banda mit keres egyáltalán a színpadon, mit keres a zenei világban? Akiknek egy koncert csak annyi, hogy mérsékelt lelkesedéssel lejátsszák a dalokat egymás után, és még azt is rosszul, azok, ha látnak egy ilyen koncertet, utána nem szégyellik el magukat?

Én is elszégyelltem magam, hiszen nem titok, hogy énekeltem én is sokáig, különböző kisebb zenekarokban: még ha az énektudásom meg is ütött egy szintet, frontemberként aláírom, hogy nem voltam sehol. Jonny Hawkins élőben írja át a dalait, loopol, rögzít, több szólamot teremt meg élőben, dobol, ugrál, foglalkozik a közönséggel, minden egyes másodpercben úgy éreztem, hogy nem száz, hanem kétszáz százalékosan van jelen, és együtt él az eseménnyel. Nem letudni akarja, hanem keményen megdolgozik azért, hogy a közönségnek maradandó élményt nyújtson.

Ennek köszönhetően pl. a Go To War-ban is volt extra a dal végén, egész másképp szólt, mint az albumon, mondhatni szinte jobban sikerült ez a változat, és akár így is rögzíthetnék ezt a dalt.

Még megemlíthetnénk a Skrillex feldolgozást azzal a furcsa hangszerszerű installációval, vagy a dobos betéteket, de ha mindent elárulok, akkor milyen meglepetések érhetnék azokat, akik legközelebb már mellettem állva tombolnak egy Nothing More koncerten? Mert nagyon remélem, hogy lesz legközelebb. Akár már nyáron, csak jöjjenek Európa felé újra játszani. Ha nyerni nem is nyernek a januári Grammy díjátadón, már a jelölés is annyira megdobhatja az ázsiójukat, hogy legközelebb már biztos nem lesz esélyem arra, hogy a 3. sor közepéről élvezzem a koncertjüket, vagy hogy a koncert után lepacsizhassak az énekessel, és kérdezhessek tőle pár dolgot. Mert Jonny Hawkins és a zenekar többi tagja a koncert után csatlakozott a még a klubban tartózkodó söröző vendégekhez, és teljesen közvetlenek voltak, bárki oda tudott menni hozzájuk beszélgetni. (Jaj, de jó, hogy szeretjük a sört!) :)

img_20171201_001025.jpg

Lehet, hogy a Grammynek ez lesz az egyetlen negatív hatása. Többé már nem ilyen picike helyeken fognak fellépni, és utána nem lehet majd ilyen könnyen megközelíteni őket. Örülök, hogy egy ilyen zenekar világhírnév felé vezető útjának a kezdeténél ott lehettem. Hajrá!

Utóhatás: koncert után úgy pörögtem, hogy aludni sem bírtam egész éjjel, és a felpörgetett állapotom még napokig kitartott: nem lustálkodtam, folyamatosan tevékenykedtem. Rég éreztem ilyet: zsongott az agyam a tettvágytól.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr5613498597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.