Élménypulzus

Star Wars – Harry Potter

2017. december 19. - Konika

Azt hiszem, nem sok mindenkinek jut eszébe összehasonlítani ezt a két filmet, de bizonyos szemszögből, bizonyos hatásokat vizsgálva én mégis megpróbálnám.

Az egész ötlet annak kapcsán merült fel bennem, hogy a premier napján volt szerencsém látni a Star Wars 8. részét, Az utolsó jediket, – most tudom, hogy nem leszek népszerű – és annak ellenére, hogy egy kellemes kikapcsolódásként éltem meg, semmilyen hatást nem váltott ki belőlem. De ugyanígy vagyok az összes többi Star Wars-szal. És ekkor beugrott, hogy létezik egy másik filmfolyam, amire szintén rajongók cipeltek magukkal, ami viszont engem is teljesen beszippantott és elrabolt: ez a Harry Potter volt. Harry Pottert képes vagyok kéthetente nézni, míg Star Warsból még sosem láttam szerintem semelyik részt egynél többször - és nem is hiányzik.

Ahogy már korábban jeleztem a blog indulásakor is: mindenkire másképp hatnak a filmek, tehát nyilvánvalóan van, aki a Star Warsért rajong annyira, hogy képes lenne minden egyes nap azt nézni, de lehetnek olyanok is, akik mindkettőt imádják, vagy éppen egyiktől sem dobtak hátast.

Most csak saját magamban szeretném megkeresni a választ arra, hogy rám miért volt nagy hatással az egyik, és miért hagyott hidegen a másik.

Azonnal egy közös kiindulópontból kezdem: mindkettőbe hirtelen csöppentem bele, számomra egyiknek sem volt előzménye; nem olvastam egyik Harry Potter könyvet sem, a Star Warsnak nem láttam a régi nagy klasszikusait, pláne nem ismertem Star Wars könyveket. Így eleve csak a filmek által adaptált történeteket tudom kicsit elemezni, a könyvek nem befolyásolnak.

Közös az is, hogy mindkét film egy teljesen önálló világot épít fel, mindkettőben vannak furcsa lények és természetfeletti képességekkel rendelkező szereplők is. A Star Wars természetesen egy teljes univerzumot alkotott meg, míg a Harry Potter „mindössze” a mi valós világunkon belül egy szűk alternatívát, így lehet mondani, hogy könnyebb és befogadhatóbb a háttértörténet, mint a jedi lovagoknál. Tehát, talán ez az egyik pont, ami engem eltávolít a Star Wars-tól: túlságosan összetett, túlságosan hatalmas világot, összefüggéseket kell érteni és átlátni ahhoz, hogy egy kb. két órás filmélmény minden percét értsem és élvezzem. Harry Potter világa ugyan szintén nem teljesen ismerhető meg a filmekből, de a meghagyott lyukakkal együtt is érthető és élvezhető volt. (Ha volt mégis kérdésem, a könyvet ismerő barátaim egy félmondattal helyre tudták rakni, míg a Star Warsnál hosszú mesélgetés indult, ki kicsoda és mégis mit csinál, miért csinálja, ha egyáltalán tudták a választ.)

Most például: ki a fene az a Snoke? Miért néz ki így? Hogy került hozzá Kylo Ren? Egyáltalán mi az az első rend?? Miért kell az ellenállást ennyire üldözni??? Alig maradtak, sok vizet nem zavarnak, a fegyveriparnak valószínűleg pontosan szüksége is van egy kis ellenségképre, akkor most miért rohanunk pár ember után? Miről fog szólni a következő rész?

Ilyen alapvető dolgokra a filmnek is választ kellene adnia, nem pedig úgy hozzáállnia, hogy minden egyes mozinézőnek minden evidens egy ekkora kitalált univerzumban.

A szereplők tekintetében a Harry Potter számomra sokkal emberibb és esendőbb: közelebb érzem a hétköznapi emberek gondolataihoz az őket is foglalkoztató kérdéseket, kellő mennyiségben van szerelem, barátság, harc. A Star Warsban is van szerelem, van barátság, van harc: de számomra ott olyan – és most főleg a legújabb részekről beszélek – mintha  kötelező elemeket akarnának letudni a készítők, ezért tegyük bele ezeket a szálakat is, de azok nem lettek kidolgozva, nem tudom meg, ki, kit, miért szeret vagy nem szeret, felületesnek hatnak az emberi érzelmek.

A nagy, pátoszos jelenetek, lassított mozgások, megrendítő zenei aláfestéssel egyenesen kikészítenek, és most ebben a részben is volt bőven ilyen (legelején a bombázós rész az ázsiai lánnyal, vagy Leila és a világűr című festmény), szóval néha forgattam a szemem.

A 8. rész még valamire rádöbbentett: nagyon nem törik a fejüket a történet változatosságán: ó, most a halálcsillagot kell elpusztítani, ó most egy egész bolygót, amin van egy szuperfegyver, ó most van egy szuper nyomkövetőjük. És mi a terv? Hát valahogyan észrevétlenül, kijátszva minden technikai és fizikai akadályt, elmegyünk az ellenséghez, ott lehetőleg megkeressük azt a helyszínt, ami szinte tuti, hogy magas, nagyot lehet róla zuhanni, ott valamit mahinálunk, aztán ripsz-ropsz elrepülünk.

WTF

Akkor min is agyalhatnak részről részre? Mi legyen pontosan a szuper fegyver, ki legyen, aki elmegy az ellenséghez, ott mikor jöjjenek a gonosz klónok (vagy éppen mikor kik bújnak a fehér páncélba), merről legyen egy kis lövöldözés, és persze itt lovagok is vannak, ezért legyen egy két fős nagy párbaj is, és persze: most ki álljon győzelemre a végén? Bocsánat: ez uncsi!!! Ugyanazt nézem mindig, kicsit más körítéssel.

Harry Potter részről részre hozta a teljesen új konfliktusokat, amellett, hogy egységesen haladt előre a végkifejlet felé. Nem éreztem soha azt, hogy ismételné önmagát, vagy hogy kiszámítható lett volna. Különösen érdekes volt azt végigkövetni, ahogy egy gyerekeknek szóló film szép fokozatosan felnőtt a gyerekekkel, és egyértelműen szólt a felnőttekhez is.

Nekem sajnos minden filmnél a történet az elsődleges: ha nem jó a story, akkor felőlem lehet akármilyen szép az operatőri munka, használhatnak bármennyi speciális effektet, nem lesz a kedvencem. Unom, hogy minden SW epizód ebben merül ki: besettenkedünk, menekülünk, van egy kis fénykardozás és kész.

Tudom, hogy a rajongók nem így látják, és fontos karakterfejlődésekről és hihetetlen csavarokról tudnak beszámolni.

Ha már karakterfejlődés: addig rendben van, hogy a világ nem fekete-fehér: az emberek nem csak gonoszak és nem csak jók, mindenkiben van ebből is abból is. Tehát valahol jó, hogy a Star Wars ezzel a kérdéskörrel is próbál foglalkozni, csak szerintem nem jó megközelítésben.  

Mert miközben véleményem szerint az az alapfelállás, hogy mindenkiben van ebből is és abból is, és a cselekedeteit változó arányban hol ez, hol az befolyásolja, addig a Star Wars gonoszai hirtelen állnak át egyik vagy másik oldalra, és ha már ott vannak, akkor nincs semmi bennük az előző énjükől. Viaskodnak: jó legyek vagy rossz legyek? Aztán ha épp eldönti, akkor teljes idegszálával beáll arra a gondolkodásra, hogy most ő éppen jó vagy rossz. 

Kylo Renben pozitív, hogy az önmagával való viaskodás szinte folyamatos, mégis hiteltelenné válik számomra: nekem nem a hétköznapi értelemben vett kettősség mutatkozik meg benne, hanem már-már pszichiátriai esetnek tűnik.

És ezen sajnos a szereplőválogatás sem segített. Amikor Az ébredő erőt néztük, és levette a maszkot, én hangosan felnevettem a moziban, mert azt hittem, hogy ez valami vicc! Ilyen nyálas kisfiúarccal ki az, aki komolyan tudja őt venni, mint gonoszt? Ránézek, és Angelo jut eszembe a Kelly Familyből (biztos a nagy szájuk miatt), és már szinte várom, hogy Kylo Ren elkezdje énekelni az Angel című dalt.

Teljesen semleges arcú karakterrel, de akár kicsit karakteresebb, de gúnyos kifejezésre képes jóképű fiúval is jobban jártak volna a készítők. Egyszerűen nem tudom komolyan venni őt.

Mi a helyzet Voldemortal? Na ő tényleg gonosz. Nem gondolkodik erkölcsi kérdéseken. Ritka a való életben (szerencsére a történelem folyamán nem sok létezett) az olyan ember, akiben a jó leghalványabb szikrája sem pislákol. De filmben, fikcióban tökéletesen működik, a hozzá megtalált tökéletes karakterrel (Ralph Fiennes).

Nem olyan rég olvastam erről egy cikket, hogy minden idők leggonoszabb karakterének győztese egy szavazáson Voldemort lett, többek között Darth Vadert is maga mögé utasítva. De ez nem véletlen, ha azt veszem, hogy Darth Vader végül a jókhoz állt át.

Összefoglalva a gonosz karaktereket: üdvözlendő, hogy a Star Wars ennyit foglalkozik a jó és a rossz közötti határmezsgyével, ugyanakkor mivel véleményem szerint nem megfelelően kezeli, ezzel azt a hatást éri el, hogy valójában nincs is főgonosz karaktere. Ezzel szemben Voldemort az, akitől kvázi meg akarják menteni a világot, látom az értelmét az egész történetnek. A Star Warsban mégis ki ellen harcolnak most éppen a lázadók? Az elnyomás és zsarnokság ellen? Semmit nem tudtunk meg a hétköznapi emberek életéről – leszámítva egy gazdag kaszinószigetet, szegényekkel és gazdagokkal - akiknek egyébként kifejezetten jó, hogy van háború. És a lázadókkal mi a helyzet? Kivétel nélkül mindenki jó karakter? Teljes képtelenség. Ha ők uralnák az univerzumot, akkor nem lenne szegénység, gyilkosság, a zsarnokság legkisebb szikrája sem létezne semelyik bolygón? Ugyan már.

A karakterekről még valamit: Harry Potterben van egy titokzatos szereplő: Piton, akiről nagyon nehéz volt eldönteni, hogy éppen kinek az oldalán áll. A film végére persze kiderült az ebben rejlő saját egyéni, belső tragédiája, és az, hogy pontosan meghatározott indokkal cselekedett végig, és ezért még fel is áldozta magát. Ez a szál végig egy egyéni feszültséget hozott a filmbe. Mondjon nekem valaki csak egy hozzá hasonló titokzatos, érdekes karaktert a Star Warsból.

Végezetül: a Star Wars film fent kifejtett felületessége miatt érzem azt, hogy végeredményben sokkal inkább lett gyerekeknek szóló mese a Star Wars, mint az eredetileg gyerekeknek szóló Harry Potter.

Nem állítom, hogy nem tudnék még írni erről a témáról, de úgy érzem, már ez is túlment azon a mennyiségen, amit szívesen elolvasnak manapság az emberek. Talán egyszer még folytatom.

Utóhatás: a Star Wars hatására azt hiszem hétvégén megint Harry Pottert fogok nézni

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr7913502313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Farkas Németh 2017.12.26. 22:48:30

Megnéztem a Star Warst ma! Hát nem lett a kedvencem. Az az igazság, hogy rendesen feldühített, hogy lehetett így elrontani egy kultikus filmet. Nagyon sajnáltam rá a pénzt és időt.

Konika 2017.12.27. 18:59:25

@Farkas Németh: Azért a pénzt és az időt én nem sajnáltam, mert mozis élménynek jó volt, és én nem vagyok akkora rajongó, hogy bosszankodjak rajta. Egyszerűen csak nem értem ezt a nagy felhajtást, miközben rengeteg hibától szenved az egész.