Erre a chilei filmre már csak azért is sokan kíváncsiak lehetnek, mert a Testről és Lélekről elől hozta el az idei Oscar díjat idegen nyelvű film kategóriájában. Ezen felül természetesen azt is szinte mindenki tudja már hallomásból, hogy egy transznemű ember történetéről szól, arról, hogy mind a mai napig milyen előítéletekkel, milyen hátrányokkal kell megküzdeniük bárhol a világon.

Ugyanakkor én valamennyire sajnáltam, hogy ez a tény előre ismert, hiszen a film legelejének felépítése és a főszereplő nőiessége is alkalmas lett volna arra, hogy ezt nagyon sokáig titokban tartsa a rendező, és csak a valamikor a film első harmadánál váljon egyértelművé.

A story röviden annyi, hogy együtt él főhősünk, Marina egy már idősödő férfival, láthatóan nagy szerelemben, éppen egy közös utazást terveznek, születésnapot ünnepelnek, ám éjszaka a férfi rosszul lesz, és hiába siet be vele Marina a kórházba, meghal. A család értesítésekor kiderül, hogy ez nem egy egyszerű hétköznapi szerelmi tragédia, mivel a férfi egy transznemű nőt szeretett, ezt pedig sem a család, sem pedig a hatóságok nem tudják megfelelően kezelni.

Engem nagyon elszomorított a film, teljesen depressziós hangulatba kerültem tőle. Ugyanakkor, ha ennek okait keresem, akkor számomra egy furcsa nézőpontból találom meg: az, ahogyan vele bántak az emberek, az, ahogyan a meghalt szerelme családja kiközösítette őt, elvette mindenét, és emberszámba sem vette, engem elgondolkoztatott: ugyanis egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ugyanígy bánjanak egy egyszerű nővel is, aki harmadik félként lép be egy család életébe, és okoz ezzel akarva-akaratlanul nagyon sok embernek bánatot, bosszúságot, haragot. Egy női szeretőt is el tudom képzelni, hogy rövid úton kitesznek a lakásból, hogy eltiltják a temetéstől. Ebből a szempontból pedig a film mégsem szólt egyszerűen csak a másságuk miatti emberek kirekesztettségéről: szólhat ez a film bárkiről, akiről a társadalom úgy gondolja, hogy vétett az alapvetően elfogadott erkölcsi szokások ellen. Szólhatna bárkiről bármelyik országban, bármilyen nemű, identitású is legyen. És számomra ettől volt annyira átérezhető. Talán ez is volt a cél: szörnyű, ami történik a főhőssel, ugyanakkor ugyanolyan ember és ugyanolyan helyzetekbe kerülhet, mint bárki más, és azokkal a helyzetekkel ugyanúgy meg kell küzdenie. (Természetesen néhány erős beszólás: „Mi vagy te?!, vagy éppen a hatóságok megalázó fellépése egy egyszerű nőnél nem feltétlenül lennének hasonlók, de mégis elképzelhető olyan helyzet, amikor egy nőt is mérhetetlenül megaláznak, és pusztán abban keresik mindennek az okát, hogy ő nő.)

Én szerettem ezt a filmet, lassúsága ellenére is. Ki kell emelni a főszereplő, Daniela Vega játékát, valamint az én szívemhez közel álló küzdelem tárgyát: a kutyát. A lakást, az autót, mindent gondolkodás nélkül átad a családnak, de ehhez az érző lényhez mindennél jobban ragaszkodik. A kutya többet jelent bármilyen más megfogható értéknél, az egyetlen, aki talán tényleg tudja, milyen szerelem volt Orlando és Marina között, és aki nem ítélte el őket sohasem.

Pontszám: 8

Utóhatás: Megtekintésre mégiscsak azoknak ajánlanám, akikben nincsenek előítéletek, mert nem ettől a filmtől fognak azok megszűnni.