Több helyről is hallottam már, hogy a lengyel író, Tadeusz Slobodzianek színdarabja, A mi osztályunk olyan mű, amelyet nem lehet elrontani színpadon, önmagában annyira erős, hogy a rendezéstől függetlenül is csak jól sikerülhet.

Az alaptörténet szerint, egy lengyelországi kisvárosban járunk, ahol egy iskola osztálytársainak életét követjük nyomon a XX. század nem éppen derűs évtizedein keresztül. Mindez különösen erős alap annak fényében, hogy az osztálytársak között vegyesen vannak zsidók és katolikusok, és tudható, hogy az író egy megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is egy lengyel kisvárosban a teljes zsidó lakosságot egy pajtában élve égették el a helyiek.

A darab valóban erős, és a miskolci rendezés is kiemelkedő, nem beszélve a színészi játékról, amely különösen sokat hozzátett a darabhoz. Én most mégsem feltétlenül a rendezésről és a színészekről szeretnék szót ejteni, pusztán az élményről.

Márciusban voltunk Krakkóban és Auschwitzban, így nagyon is friss az élményünk a lengyel történelem ezen időszakáról, mivel városnézés közben is folyamatosan olvastunk, hogy minél többet tudjunk a helyről, ahova utaztunk.

Nagyon érdekes volt azokat a híreket olvasni, amelyek arról tudósítottak, hogy a lengyel kormány elfogadott egy olyan jogszabályt, amely alapján pénzbírságot lehet kiszabni arra, aki a lengyeleket is felelőssé teszi a holokausztért. Mivel minden, ami Lengyelországban történt a második világháború alatt, egyedül a náci németek számlájára írható.

Nem csak a krakkói kiállításokon, de ebben a színdarabban is egészen mást látunk: konkrétan barátok, egykori osztálytársak fordulnak egymás ellen. Ilyenek az emberek? Ilyen az emberi természet? Néztem a darabot, és próbáltam rájönni az emberi gyarlóságnak azon pontjára, ami állattá teszi, és kiöli belőle a tisztességet. Nem sikerült. Pedig lám, biztosan létezik valami: talán irigység, gyűlölet? De mi okozza az irigységet, a gyűlöletet? Hol gyökerezik, és mitől fejlődik ki? Kire hat, és kire nem? Meg lehet ezt magyarázni egyáltalán?

Sokáig járt a fejemben a darab, és a lengyel utazásunk. Közben be-bevillant Zoltán Gábor Orgia című könyve is, amit tavaly olvastam, és ami megpróbálja a magyar párját megírni a történetnek: hogy bizony itt sem csak a náci németek tették, amit tettek a nyilas uralom idején….

A színdarab egy kicsit talán számomra megnyugtatóbban zárult, mint a magyar vonatkozású könyv. A darabban azt éreztem, hogy minden szereplő picike porszem, és végül mindenki ugyanoda jut, mindenkit elér a sorsa, így vagy úgy de mindenki megjárja a poklot. (A könyv után sokkal szomorúbb voltam, mert ott inkább az volt a végkicsengés, hogy a tetteseket nem éri utol a sorsuk, és a történelem akár meg is ismétlődhet.)

Utóhatás: hazafelé még ez a pár sor villant be:

 „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

/József Attila/