Egyetemista koromból rémlik, hogy voltak olyan napok, amikor folyamatosan az Urániában voltam, és filmeket néztem a Titanicon, vagy hogy itt találtam rá egyik kedvenc filmemre, a Hedwig és a mérges csonk-ra. Azóta sajnos ritkaságszámba megy, hogy eljutok a fesztiválra, illetve összességében nincs is olyan fesztiválérzésem, mint a miskolci Cinefesten: itt szimplán „moziba megyünk filmet nézni” érzésem van. Nem tudom, hogy ez baj-e, és azt sem, hogy ennek mi lehet az oka, mindenesetre idén csak két filmet láttam a Titanicon.

Nico, 1988

A Verseny szekcióban bemutatott film valós történeten alapul, Andy Warhol egyik múzsája, a Velvet Underground pár dalban közreműködő énekesnője, Nico életét követi, de már bőven a csillogáson túl. Az utolsó pár évnek lehetünk szemtanúi, amikor a már 40-es éveinek végén járó énekesnő/dalszerző a saját dalaival turnézik Európában. Amikor már nem szép, amikor már a csillogás nagyon távolinak tűnik, és a saját, elvont zenéjére is inkább csak azok kíváncsiak, akik a régi bulvárhírek miatt megnéznék, hogy fest ő a valóságban.

Hihetetlenül szomorú filmnek éreztem. Nem tudott az a gondolat nyugton hagyni, hogy a nők teljes kiszolgáltatottsága, a nők karrierjének másodlagossága, a nők szépségének elmúlása, a nők elfelejtése áll a film középpontjában. Persze lehet tiltakozni, hiszen turnézik, hogy van, aki felnéz rá, van, aki szereti, megtaláljuk azokat az embereket, akik közel állnak hozzá, kíváncsiak rá a rádiók, az újságírók, de mégis: ugyanezt látnánk, ha egy, a 60-70-es években sikereket halmozó férfit követnénk a 80-as években? Ugyanígy viszonyulnának hozzá, ugyanilyen kérdéseket tennének fel neki? Ugyanilyen magányosnak látnánk?

A film nem hosszú (90 perc körüli), de érzésre 2 órásnál is többnek tűnt. A főszereplő játéka meggyőző volt, a történet kevésbé sikerült izgalmasra. Lehangoló életutat kaptunk, igazán vidám jelenet csak a Prágában játszódó volt.

Pontszám: 7

Utóhatás: Sokat olvastam hazafelé Nico életéről, mert korábban - be kell, hogy valljam - nem igazán tudtam, ki ő.

A rabbi meg a lánya

A fesztivál záróvetítésén láttam a filmet, amelyről előzetesen nem olvastam semmit. Ennek örülök, mert így tényleg átéreztem a feszültséget, és próbáltam sakkozni, hogy kinek ki lehetett régen a párja, szerelme, és miért ilyen zaklatott mindenki.

A történet szerint a rabbi lánya (Rachel Weisz) New Yorkból tér haza édesapja, a rabbi temetésére, ám valamiért az angliai ortodox zsidó közösség nem örül a megjelenésének, és láthatóan feszültséget kelt az emberekben az első pillanattól kezdve.

Nem szívesen árulom el a lényeget, mert szerintem úgy egészen másképp hat a film, ha valaki eleve tudja, mi áll a háttérben. Még akkor sem mondom el, ha egyébként ennek nagyon gyorsan utána lehet olvasni, (sőt, még a plakátból is egyből kiderül!), és könnyen kideríthető, ki-kivel volt/van/lesz.

Sokszor a filmek információhiányban erősebbek tudnak lenni.

Viszont így nehéz a filmről ezen túl bármit mondanom, jöjjenek csak a nézőt érő száraz tények:

• Nem tudom, miért de Rachel Weiszt mindenben szeretem.
• A szállodai szobában történő szex jelenet nem hatott eléggé.
• A három főhősből számomra egyértelműen a férj, Donat volt a legszimpatikusabb: ez a film elején és a legvégén is így maradt, ami meglepő a film témáját tekintve, és amiatt, hogy milyen döntést kellett meghoznia.
• A film több helyen lassú, hosszabbnak tűnt, mint a játékidő.

Pontszám: 6

Utóhatás: sajnos nem lépi át azt a küszöböt, hogy bátran ajánlanám…

Titanic utóhatás: a fesztivál nyertes filmje a Zambiában játszódó Nem vagyok boszorkány c. film lett, amelyről a zsűri többek között ezt mondta:

„…elvarázsolta a zsűrit ez a mágikus afrikai történet, mely a XXI. századi boszorkányság, a stigmatizáltság és a kirekesztettség sokkoló hatású meséje. Felejthetetlen tekintetű főszereplőlány, megrázóan igaznak ható, mégis képtelen abszurditás.

Engem ez a pár mondat felcsigázott – hamarosan állítólag mozikba kerül, és akkor mindenképpen megnézem.